2017-ben is büszkén jelenthetjük olvasóinknak, hogy korábbi könyvheti előzeteseinkhez hasonlóan idén is több szerzőnk közelgő könyvmegjelenésére hívhatjuk fel a figyelmüket. A 88. Ünnepi Könyvhéten lapunk két szerzője is első kötetével debütál, méghozzá az Apokrif Könyvek sorozat 5. és 6. darabjaival. Ezúttal Csillik Kristóf Hüllők időszaka című első verseskötetét ajánljuk a könyv egyik kizárólag itt olvasható versével. Az Apokrif Könyvek idei szerzőinek közös könyvbemutatója, valamint könyvheti dedikálásainak időpontjai hamarosan külön bejegyzésben összegyűjtve is fellelhetők lesznek az Apokrif Online-on. (Tegnapelőtt az Apokrif Könyvek másik idei kiadványát, Mizsur Dániel Karc című első verseskötetét ajánlottuk ugyanitt.)

A szomszéd kutyája

A szomszédomnak van
egy kutyája.

Helyes kutya,
többet ugat,
mint
illene.

Pont ezt szeretem benne.

Nem hagyja aludni
a XII. kerület
élő múmáit
akik még
azon az istenverte
buszon is csak
az abortuszt
szidják.

Néha póráz nélkül sétál,
de ez nagyon ritka.
A gazdája egy borostás
pali sovány feleséggel. (fiatalok! itt!)

Fogalmam sincs,
miből
él.

Nem egy teraszi család
az biztos.

A nyakörvre láncot akasztanak,
azt a
fajta
undorító vastagszemű
kokiláncot.

A kutya
vonyít
ha szorítja a lánc.

Én is ugatok.
Nézem a holdat
és nyüszítek
a kipermutálható nagy stratégiák között.

*

*

Valójában az írás nem sokban különbözik a hányástól.

Főleg a versírás.

Az egészséges ember elfogyasztja az eseményt, megemészti, felszívódik benne, amire szüksége van, a salak pedig kiürül a hagyományos úton. De a krónikus poézisben szenvedő hősünk gyomra visszadobja a megemésztett tartalmat.

A Majomkirály sámándobjával a hányástócsa fölé ül – és veri. És énekel. Megidéz embereket, helyeket, élményeket. Isteneket, szörnyeket, császárt, csavargót, filozófust, Bírót, Petrit, Emmát, Zsófit, Kingát, Vikit, Emesét, de inkább mégis Andreát, legtöbbször pedig saját magát. (Milyen fajdiverzitás van itt az út szélén!) Körbeforgatja őket, majd visszaűzi a tócsába. Nekünk szól a szeánsz, hiszen ő már ismer mindenkit. Neki mindenki a barátja. Ő mindig igazat mond, akkor is, ha hazudik. Azért hazudik, hogy igazat mondjon. A Majomkirály nincs ott sehol, így lehet ott mindenhol. Az egész világ az otthona.

Godó

*

Sok az undor meg az ilyesmi. Magunktól. Másoktól. Tőled. De néha azért jó is. Néha jó veled. Nyomik vagyunk, na. Ha megoldás nincs, talán az megnyugtató, hogy más is az, pl. Kristóf. Ezek olvasható és érthető szövegek, sokszor rímelnek. Ami fura, hogy lehet őket élvezni, és átélhetők, vagy nekem azok. Pl. a lúzeres részek.

(20 éves, fiú, kos)

*

1994-ben alapították. Eleinte bukdácsolt, később belejött. Egyedülálló életútja az óvodából a közoktatásba, majd az egyetemre vezetett. Nem hagyta magát, csiszolt egy verseskötetet. Nem olyan, mint mások, ez a közös benne. Majd csak mit hoz a jövő, de minél előbb.

Andi

*

Az idei Apokrif Könyvek páros bemutatóestjére 2017. június 6-án, kedden, 18 órától kerül sor a FUGA-ban (1052, Bp., Petőfi Sándor utca 5.).

Csillik Kristóf június 11-én, vasárnap 15 órától dedikálja kötetét az Ünnepi Könyvhéten, a Liszt Ferenc téren, az Írók Boltja előtt, valamint ugyanaznap 17 órától, a Vörösmarty téren, a FISz standjánál.

Az Apokrif Könyvek idei szerzőivel 2017. június 9-én, pénteken 16:30 és 17:00 között beszélget az Ünnepi Könyvhét Vörösmarty téri nagyszínpadán Fráter Zoltán sorozatszerkesztő.

Időpont: 2017. 06. 10., 15:30
Helyszín: PIM, Lotz-terem

Wéber Anikó: El fogsz tűnni

A szerzővel Győri Hanna beszélget
Közreműködik: Ferenczy Dávid, pszichológus és Sulyok Blanka, magyartanár

Wéber Anikó fjúsági könyvei kemény témákat feszegetnek, iskolai környezetben: kiközösítés, basáskodás, osztályon belüli terror. Miért pécéznek ki egyeseket az osztályban? Mit tehet a szülő? Mit tehet a tanár? Wéber Anikó mesél és kérdéseket tesz fel, amelyekre nem könnyű választ adni. Olyan kérdéseket, amelyekre nincsenek egyértelmű válaszok. És közben azt adja, ami talán a legfontosabb: lehetőséget, hogy beszéljünk a problémákról otthon, a családban, a kamaszok egymás között, a tanárokkal az iskolában. Hogy egyről a kettőre jussunk, hogy senki ne legyen az osztály vesztese és hogy senki se tűnjön el.

facebook.com/margofeszt
www.margofeszt.hu

A Margó Fesztivál összes programja ingyenes.

Ha meg akarjuk vizsgálni azt, hogy a (képi) reprezentáció mi módon megy végbe a műalkotásokban, akkor elkerülhetetlen, hogy megértsük azt, hogy hogyan változott meg a korai kereszténységnek a képekhez fűződő viszonya, és hogy milyen viták vezettek ahhoz, hogy a katolikus egyház nyitottá vált a képi ábrázolásra is. Már csak azért is érdemes figyelmünket erre a kérdésre irányítanunk, mert a protestantizmus megjelenésével a filozófiai hagyományon belül is olyan törés történt, ami után az egyes értelmezők viszonya a képhez erősen megváltozott ahhoz képest, ahogyan a katolikus egyház a képekhez viszonyul. Még az olyan gondolkodók szövegei is, mint Gadamer, tévútra csalják az értelmezőt akkor, amikor a kereszténység képekhez fűződő viszonyát próbálja megérteni. Az Igazság és módszerben azt írja, hogy a kép igazi léthatalma a vallásos képek esetében mutatkozik meg igazán, ugyanis szerinte az isteni megjelenése „csak a szó és a kép által válik képszerűvé”[1], ugyanis az isteni bemutatásakor nem pusztán illusztrációról beszélhetünk a kép esetében, hanem valójában a kép magának a létezőnek a létmódját jelenti. Tanulmányomban be kívánom mutatni, hogy mindaz, amit itt Gadamer a maga vallási hagyományából eredően megfogalmaz a korai kereszténységre nézve, csak erős megkötésekkel igaz.

A hiteles kép című könyvében Hans Belting Isten és Jézus képének problematikáját járja körül, megvizsgálva azt, hogy milyen változások mentek végbe a képekhez való viszonyulásban a korai zsidó és keresztény egyházban, illetve, hogy ezeket a változásokat hogyan befolyásolták a kor teológiai és politikai kérdései.

Az idolátria, a bálványimádat tiltása egyike a legősibb zsidó hagyományoknak, és része a tízparancsolatnak. Egy bálványt imádni ugyanis annyi, mint a halott anyagot imádni, melyet egy olyan isten képére formáztak, akinek nincs hatalma.[2] A zsidók és a kora keresztények számára azonban isten képének megjelenítése is elképzelhetetlen volt, hiszen az igaz istent nem láthatja senki: „Orczámat azonban, mondá, nem láthatod; mert nem láthat engem ember, élvén.”[3] Az Ószövetség istene nem mutatta meg saját magát a népének, megfosztotta őket a(z arc)kép tanúságtételétől.

Belting szerint minden kép, amit hitelesként fogadunk el, feltételezi, hogy hiszünk benne, azonban ez a hit könnyedén megingatható, és ha egy képről kiderül, hogy hazudik, hogy nem a valóságot mutatja, akkor az már csak jelként funkcionál. Itt egy olyan képfelfogást érünk tetten, ami a képet oly módon akarja igaznak látni, hogy feltételezi róla, hogy a valóságról nem csak egy véleményt közöl, hanem olyannak mutatja a valóságot amilyen: „a képek saját erejükből és a valóság letéteményeseként is hatalmat mutatnak.”[4] A bibliai parancsolat[5] értelmében azonban éppen a képi ábrázolás tiltott, hiszen Isten kinyilatkoztatásainak médiuma az írás lesz: „A táblák pedig Isten kezének csinálmányai valának, az írás is Isten írása vala, kimetszve a táblákra”.[6]

A korai egyházban az ábrázolás tabuja ugyan kizárta a képi reprezentációt (különösen az olyan képeket, amikről Belting beszél), azonban ez nem akadályozta meg, hogy azoknál a pogány népeknél, akik érintkeztek a kereszténységgel, megjelenjen Jézus alakja mint bölcs tanító és gyógyító, az egyháznak azonban egészen a III. századig nem volt szüksége arra, hogy képileg is ábrázolja.[7] Ekkora érte el ugyanis azt a méretet, amikor már nem volt elég a közösséghez való tartozás, hanem ennél „kézzel foghatóbb” tanúságtételre volt szüksége azoknak az újonnan megtérítetteknek, akiknek az addigi vallásukban az ábrázolás tilalma nemhogy nem volt jelen, de kifejezetten gyakorlat volt a bálványimádat. Ezek a képek azonban nem törekedtek hitelességre, hiszen „be kellett mutatniuk, hogy Krisztus kitől különbözik, és kihez hasonlít az ismert üdvözítők közül.”[8] Ezek a korai ábrázolások még nem a hitelesség igényével lépnek fel, nem egy olyan portrét kívánnak nyújtani, ami valóban (vizuálisan) reprezentálja Jézust, sokkal inkább interpretációs technikáknak tekinthetőek, céljuk, hogy körülírják az ábrázolt személyét, hogy elmondjanak róla valamit, elmeséljék a történetét.[9] Voltaképp ezek a portrék a görögség isteneszményeivel rokoníthatóak: mindkettő arról árulkodik, hogy az alkotó számára mi válik különösen fontosnak az ábrázolt személyben, jellemrajzokat készítenek, hogy a befogadó közönség számára közvetítsenek egy értékítéletet, egy állítást a vallásukról és a vallásukon keresztül a létezésükről. Jézus korai ábrázolásai nem tartottak (és nem is tarthattak) igényt hitelességre, de nem is volt céljuk, hogy az úr valódi reprezentációi legyenek, sokkal inkább voltak emlékeztetők (ahogyan a korai keresztény és zsidó képek is elsősorban azt a célt szolgálták, hogy felidézzék az egyes bibliai történeteket a híveknek).

„Minekutána az Isten sok rendben és sokféleképen szólott hajdan az atyáknak a próféták által, ez utolsó időkben szólott nékünk Fia által, / A kit tett mindennek örökösévé, a ki által a világot is teremtette, / A ki az ő dicsőségének visszatükröződése, és az ő valóságának képmása, a ki hatalma szavával fentartja [sic] a mindenséget, a ki minket bűneinktől megtisztítván, üle a Felségnek jobbjára a magasságban” – olvashatjuk Pál zsidókhoz írott levelében [saját kiemelés – Sz. G.].[10] Athanasziosz úgy értelmezi a Bibliában leírtakat, hogy Isten egy tökéletes képmással rendelkezik önmagáról (Jézus maga így szól a tanítványaihoz: „a ki engem látott, látta az Atyát”[11]), azaz Jézus bár az Atyától ered, nem alacsonyabb rendű nála, hanem vele lényegileg azonos. Egy olyan képmás ő, akiben az isteni nem reprezentálódik, hanem valódi jelenléthez jut.[12]

Jézus tehát, bár maga nem ábrázolható, ő maga Isten első – hitelesnek tekinthető – képmását, ábrázolását adja.[13] Ez a megközelítés pedig az első lépés abba az irányba, ami lehetővé teszi a képi ábrázolás tabujának feloldását.[14]

Ha meg akarjuk érteni, hogy hogyan, minek a hatására változhatott meg a képekkel szembeni merev ellenállás, akkor gondolatmenetünknek rögtön több irányba is el kell indulni, hogy utána azt tapasztaljuk, a különböző irányok mégis egy helyre vezetnek.

Az első irány a nem emberkéz festette képek (akheiropoiétosz) felé vezet. Ezek leghíresebbjei közé tartozik Veronika kendője és a torinói lepel, tehát olyan képek, melyeket valóban nem emberi kéz alkotott, hanem a Jézussal való érintkezés nyomán jöttek létre (és amelyek az ő teste nyomát viselik). Ezek azok a képek, amelyeknél Belting terminológiáját használva felmerül a hitelesség kérdése. A hitelesség pedig nem csak azért lesz fontos, mert a hívek először láthatják valamilyen módon Jézus képét (és ezen keresztül az Atya képmását), hanem azért is, mert ezek a képek tanúskodnak is Jézus létéről. Nemcsak a hasonlóság, hanem a fizikai érintkezés is sajátjuk, éppen emiatt a tulajdonságuk miatt váltak könnyen ereklyévé, és ahogy a szentek ereklyéinek, úgy ezeknek is csodákat kezdtek tulajdonítani. Bár ezek a kendők ereklyeként terjedtek, azonban sokkal inkább voltak bizonyítékok, mint a reprezentáció eszközei. Az ereklyéket nem imádták az ikonokhoz hasonlóan, viszont számos ikon és kép maradt az utókorra, melyek ilyen lenyomatokat ábrázolnak (esetleg azok alapján készültek), ezek különlegessége pedig, hogy bár már nem beszélhetünk közvetlen érintkezésről, és így a hitelességről is le kell mondanunk, a kor befogadói ezt nem tették meg és a lenyomatról készült képeket gyakran legalább akkora becsben tartották, mint az eredetijüket,[15] azzal a különbséggel, hogy ezeknél a másolat pontossága jelentette a csodatévő erő forrását.[16]

Gondolatmenetünket ezen a pontot a bizánci ikonok felé kell irányítanunk. Ahhoz, hogy megértsük a bizánci művészetet, a bizánci esztétikát, elengedhetetlen, hogy megértsük a bizánci (keleti) kereszténység filozófiai alapjait. „A bizánciak felfogás szerint – írja Viktor Lazarev – a mindenség két, egymástól élesen elkülönülő világra oszlott: az érzéki és szellemi világra.”[17] Ez a kettősség elválasztja egymástól az isteni és az anyagi világot és erős értékítéleteket von közéjük. Az anyagi, emberi lét ebben a duális világképben nyilvánvalóan esendő, és mint ilyen a lehető legtávolabb áll az Isten által jelképezett transzcendens léttől. Ezért volt szüksége a nyugati kereszténységnél sokkal inkább a megtestesülés tanára a bizánci keresztényekre, ugyanis ez által tudták rehabilitálni a saját anyagi létüket. Lazarev szerint a bizánci kultúra egyik alapköve emellett a kultusz, a kultusz, „amely minden misztériumot egyesít magában”.[18] Ebben a vallási kultusztól átitatott szellemi közegben született meg az ikon. A szentkép célja pedig nem volt más, mint hogy kiragadja a hívőt az anyagi világból és kaput nyisson a transzcendens világba. Az ikonok világa pedig az ideák világ, a bizánci művészet ugyanis nem valósághű ábrázolásra törekedett a szó klasszikus értelmében, a művészet célja nem lehetett valami mintaképre hasonlító leképezése, hanem csakis az ideára való törekvés számított.[19]

A bizánci ikonművészet azonban kihívás elé állította a teológusokat, és bár a VI-VII. századra elterjedtté vált a képi ábrázolás, a VIII-IX. században mégis több alkalommal megfosztották a képeket a korábbi rangjuktól és a korábban betöltött szerepüktől. A vita több különböző szálon futott egyszerre, hiszen egyaránt problematikussá vált az egyház számára a képek erősen kultikus szerepe és Jézus személyének kérdése is.[20] A képellenző V. Konstantin érve abban állt, hogy az ikon mint képmás csak akkor lehetséges, ha az egylényegű a mintaképpel, azaz nem közvetítő elem, hanem maga a jelenvalóság. Jézusnak azonban két természete van, és ez a két természet (az emberi és a láthatatlan isteni) „egy keveredés nélküli egyesülésben találkozik”.[21] Az ilyen kettősség márpedig nem adható vissza a képben, ugyanis csak az emberi aspektus ábrázolható maradéktalanul, a láthatatlan isteni ábrázolhatatlan marad,[22] annak hiányában azonban Jézus képmása nem lehet egylényegű Jézussal.[23] Azonban mindez, ahogyan arra Christoph Schönborn is felhívja a figyelmet, egy téves megközelítésen alapul, ugyanis nem veszi figyelembe, hogy Jézus arca „az örök Ige megtestesült személyének az arca.”[24] Az ikon így nem csak az emberi aspektust ábrázolja, hanem Jézust mint az istenembert.[25]

A képek védelmezői végül sikert arattak, győzelmük záloga pedig érdekes módon az volt, hogy különbséget tettek a képmás és a mintakép között. Leszögezték ugyanis, hogy az ikon és Jézus természetükben különböznek, azonban személyükben azonosak (ezzel szemben áll az Atya és a Fiú viszonya: ők személyükben különböznek, de természetükben azonosak). Jézus, ahogyan arra már utaltunk, egy személyben maga az istenember, így (emberi) személyének ábrázolásával ábrázolhatjuk a láthatatlan Istent is. A természetükből fakadó különbség ugyanakkor azt jelenti, hogy maga Jézus lényegileg van jelen az ikonon. Így, bár ábrázolhatóvá válik Jézus, azonban az ikonok – a parancsolatnak megfelelően – nem imádhatóak, csak tisztelhetőek, mely tisztelet azonban nem az ikonnak, hanem a rajta ábrázolt ősképnek szól.[26]

Eddigiekben csak Krisztus képi reprezentációiról volt szó, azonban az isteni jelenvalóvá-tételének egyik legerőteljesebb formája markánsan más médiumot használ, ez ugyanis az úrvacsora. Az Eucharisztiában ugyanis a katolikus és az ortodox egyház szerint a kenyérben és a borban valóban, valóságosan és lényegileg van jelen Jézus (tehát egyszerre isteni és emberi személyében is). Ebben a felfogásban az úrvacsora nem egyszerűen reprezentáció, hanem színtiszta prezencia.[27] Az, hogy a kenyér valóban testté változik, új kihívás elé állította képeket is: a képeknek immár Krisztus szenvedő testét kellett ábrázolniuk, hogy megteremthessék azt a „szemléletességet”, amire a látszólag változatlan kenyér nem képes.[28]

Jól látható tehát, hogy a keresztény művészetben a reprezentáció kérdése több vitán átesett és több különböző aspektusból is vizsgálható. Idéztük Gadamert, aki az isteni létmódját a szóban és a képben határozta meg, ez azonban jól láthatóan pontosításra szorul. Isten eredendő létmódja a Logosz, melyhez képest a kép sokáig csak másodlagos szerepet tölthetett be (történetesen éppen azt a szerepet – az illusztrációét –, amit Gadamer elvitat tőle). Miért kellenek a képek? – teszi fel a kérdést Belting a Kép és kultusz egyik fejezetcímében. A VI. századig, mint ezt bemutattuk, nem volt szükség erre a médiumra, akkor jelent meg a képek bálványszerű imádata, amikor a kereszténység „kinőtte önmagát”. A képek szerepe pedig széleskörű volt, hiszen egyszerre helyettesítették a bálványokat, váltak csodatevővé,[29] de állami körökben is megjelent az ikonok használata, felváltva a császárportrékat, hiszen az ikonok képe alatt csatába vonuló seregek a birodalom egységét immár „földöntúli síkon testesítették meg.”[30] Jól látszik tehát, hogy a képekhez való viszony nem volt egységes, egyszerre voltak jelek, melyek csak utaltak az ábrázoltra, mintegy illusztrálva az elhangzottakat, ugyanakkor nagyon is (valódi) képek voltak, amelyeknek céljuk volt, hogy valódi jelenlétet kölcsönözzenek az isteninek és közvetítsék a szentek csodatevő képességeit, legalábbis keleten. A nyugati kultúrában ugyanis egészen a XII-XIII. századig hiányzik a képeknek tulajdonított „eredetiség”, itt addig csak az ereklyéknek járt tisztelet és csak az érintésereklyéket ismerték el valódi képmásnak.[31] Ezek azonban sokáig csak mementók maradtak, nem merült fel kép és képmás viszonya úgy, ahogyan az a bizánci kultúrában felmerülhetett. A XIII. században bekövetkező változás azonban elhozta nyugatra is az ikonkultuszt, megváltoztatva ezzel a képekhez való viszonyulást (és jóval később, a reformáció korában, kirobbantva ezzel egy második képvitát). A képi megjelenítés az ikonok beszivárgásával nyeri el azt a formáját, amely esetében az isteni reprezentációjáról beszélünk. Ezt bizonyítja, hogy immár nemcsak az érintésereklyéktől vártak csodát, hanem a képektől is.[32]

Szabolcsi Gergely

[1] Hans-Georg Gadamer, Igazság és módszer, Bp., Osiris, 2003, 172.

[2] Hankovszky Tamás felidézi János apostol esetét, akinek egy követője megfestette alakját és a képe előtt emelt oltárt, János mikor tudomást szerzett az esetről, elutasította azt, ugyanis úgy ítélte, hogy az illető még mindig pogány módon gondolkozik (hiszen a képi ábrázolás nem keresztény cselekedet), továbbá megjegyezte, hogy a követő „halott képet festettél egy halottról”, hiszen a képi ábrázolás csak a testről mond valamit, a személyről nem. Vö. hankovszky Tamás, Figurális ábrázolás és teológia, 2. (interneten: http://hankovszky.tamas.btk.ppke.hu/pb/ikon.doc, hozzáférés ideje: 2015. július 23.)

[3] 2Móz 33, 20 (A Bibliából vett idézetek Károli Gáspár fordításából, a biblia.hu oldalon elérhető szövegváltozatból származnak.)

[4] Hans Belting, A hiteles kép. Képviták mint hitviták, Bp., Atlantisz, 2009, 10.

[5] A Tízparancsolat mai használata nem egységes a keresztény egyházakban, míg a zsidó, az ortodox és a protestáns egyházak által használt szövegekben szerepel a faragott bálványok tiltása, addig a képi ábrázolással szemben megengedőbb keresztény egyház (az evangélikussal összhangban) ezt a parancsolatot elhagyja, és a tizediket kettébontja.

[6] 2Móz 32, 16

[7] Mindez nem jelenti azt, hogy teljesen lemondtak az ábrázolásról, hiszen a korai kereszténységből számos emlék maradt fent melyeken jeleket, szimbólumokat használva idézik meg Jézust vagy Máriát.

[8] Belting, A hiteles…, i. m., 75.

[9] „Ami az olvasni tudóknak az írás, a tanulatlan szemlélőnek ugyanez a festészet” – idézi Nagy Gergely pápát Gombrich. (E. H. Gombrich, A művészet története, Bp., Gondolat, 1978, 99.)

[10] Zsid 1, 1-3.

[11] Jn 14, 10.

[12] Christoph Schönborn, Krisztus ikonja, H. n., Holnap, 1997,  18.

[13] Vö. Belting, A hiteles…, i. m., 95–96.

[14] Gombrich éppen erre hívta fel a figyelmet, amikor így írta le a képrombolókkal vitázók érveit: „Ha isten kegyeskedett halandó szemek előtt megjelenni Krisztus emberi alakjában, miért ne nyilatkoztatná ki magát a festett képekben is? Nem a képeket fogjuk imádni, mint a pogányok az ő bálványaikat, hangoztatták, hanem Istent és az ő szentjeit tiszteljük bennük.” (Gombrich, i. m., 103.) Ez a megközelítés azonban feltételezi, hogy Jézust valóban a Logosz megtestesüléseként fogjuk fel, ami, mint azt később látni fogjuk közel sem volt egyértelmű a képviták korában elég csak Euszebiosz Constantinához írt levelére utalni, melyben három bibliai szöveghelyre hivatkozva utasítja el Jézus ábrázolhatóságát. (Vö. hankovszky, i. m., 5–6. és Belting, A hiteles… i. m., 72–73.)

[15] Belting ennek a folyamatnak végigveszi az állomásait, számunkra azonban csak az válik érdekessé, hogy hogyan változott meg a XVI. századra a másoláshoz való hozzáállás. Ekkora ugyanis a hívek „képzeleti vagy imaginárius képre vágytak” (Belting, A hiteles…, i. m., 171.), azaz a kendőn található kép már nem a bizonyíték erejével bírt, ezért a művészeknek hitelesebbnek (Belting szavaival élve: egyértelműbbnek) kellett lenniük a lenyomatnál.

[16] Vö. Hans Belting, Kép és kultusz. A kép története a művészet korszaka előtt, Bp., Balassi, 2000. 55.

[17] Viktor Lazarev, Bizánci festészet, Bp., Magyar Helikon, 1979, 39.

[18] Uo., 40.

[19] Érdemes megnézni, hogy Pavel Florenszkij mit ír az arculatról [lik], ami szerinte az „Istenhez való hasonlatosság megvalósulása az arcban”. Szerinte az arculat, ami az ikonban ábrázolásra kerül, eredendően ugyanaz, mint amit Platón ideának nevez. (Pavel Florenszkij, Az ikonosztáz, h. n., Typotex, 2005, 32–33.) Érdekes, hogy a görög (portré)művészet sem arra törekedett, hogy az ábrázolt személy képét mutassa be, hanem arra, hogy a belső tulajdonságaikat egyfajta idealizált módon formálja megg. (Vö. Bacsó Béla, Portré és karakter = Uő., Ön-arc-kép. Szempontok a portréhoz, Bp., Kijárat, 2012, 81–106.) Hankovszky éppen ezt a hasonlóságot látja az ikonok elleni indulatok egyik indokaként. Szövegében arra a felfogásra utal mely szerint a görög kép-fogalom szerint az ábrázolt mindig jelen van az ábrázolásban, ez pedig könnyen vezethetett az ábrázolás imádatához. (Vö. Hankovszky, i. m., 2.)

[20] Előbbire számos példát említ Schönborn, pl. ikonokat választottak keresztapának, az eukarisztikus kehelybe festékport kevertek stb. (Schönborn, i. m., 122. de hasonló példákat találni Beltingnél is).

[21] Idézi: Schönborn, i. m., 135.

[22] Hankovszky megfogalmazása szerint az ikonok készítői így „két eretnekség” közül választhattak: vagy megbontják a kettős természetet vagy megpróbálják ábrázolni a végtelen Istent (vö. Hankovszky, i. m., 7.).

[23] Mintha Platón művészetkritikája sejlene fel Konstantin érvei mögött. Az Állam X. könyvében egyszerre értékeli le a festészetet és az egyéb utánzó művészeteket (nem veti azonban el annak a lehetőségét, hogy a költészet egyszer olyat alkosson, mely bebocsátást nyer az államba), mivel azok csak harmadrendű utánzatai az eredetinek. A festő csak olyannak tud megfesteni valamit, amilyennek az látszik, de nem képes megragadni annak lényegét. Konstantin már nem ennyire szigorú: az emberi személyt nem tartja megfesthetetlennek csak az istenit, ez azonban nem előzmény nélküli, hiszen az emberi az isteni képmására teremtetett, és mint ilyen, maga is csak egy másodlagos létező.

[24] Ezt csak hatvan évvel később Niképhorosz és Theodórosz Sztudiész bizonyítja. Schönborn, i. m., 139.

[25] Ez az érv lényegében a megtestesülésben való hitet kapcsolja össze az ikonok elfogadásával.

[26] Florenszkij azt írja, hogy az ikonban a hívő a szellemi kapcsolatnak hála közvetlenül érintkezhet az ősképpel. Könyvében külön ír a szentek ikonjairól és az ikonosztázról is, aminek célja szerinte az, hogy a hívőket emlékeztesse a szentekre, hogy rájuk mutasson, rájuk irányítsa a gyülekezet figyelmét, a szentek ugyanis képesek tanúságot tenni az Úrról. (Vö. Florenszkij, i. m., 46–78.)

[27] A protestáns felekezetek közül azonban csak a lutheránusok hisznek Jézus valódi jelenlétében, azonban ők sem fogadják el az átlényegülést, hanem úgy tartják, hogy a kenyérben és a borban valamilyen módon megtalálható Krisztus teste és vére.

[28] Belting több példát is említ, hogy hogyan fonódik egybe az ábrázolás és a rítus, valamint, hogy hogyan kel versenyre egymással a kép és az ostya (például a vérző képek elterjedésével). Belting, A hiteles…, i. m., 124–128.

[29] Ezek jellegzetesen a különböző szentek képmásai voltak, amik a magánszférában mint védőszentek jelentek meg.

[30] Belting, Kép és…, i. m., 44. (A hiteles képben Belting megemlíti, hogy II. Justinianus olyannyira hit az ikonok erejében, hogy önmagát is egy ikon oltalmába ajánlotta, azonban, ahogy Belting fogalmaz, az ikon nem  hozott szerencsét, mivel uralkodása csak tíz évig tartott, így mikor másodszorra is trónra jutott 705-ben, akkor új Jézus-ikont választott önmagának. Belting, A hiteles…, i. m., 80.)

[31] Vö. Belting, Kép és…, i. m., 319.

[32] Lásd 28. lábjegyzet.

Hivatkozott művek

Bacsó Béla, Portré és karakter = Uő., Ön-arc-kép. Szempontok a portréhoz, Bp., Kijárat, 2012, 81–106.

Belting, Hans, A hiteles kép. Képviták mint hitviták, Bp., Atlantisz, 2009.

Belting, Hans, Kép és kultusz. A kép története a művészet korszaka előtt, Bp., Balassi, 2000.

Florenszkij, Pavel, Az ikonosztáz, h. n., Typotex, 2005.

Gadamer, Hans-Georg, Igazság és módszer, Bp., Osiris, 2003.

Gombrich, E. H., A művészet története, Bp., Gondolat, 1978.

Hankovszky Tamás, Figurális ábrázolás és teológia http://hankovszky.tamas.btk.ppke.hu/pb/ikon.doc, 2017. 04. 23.

Lazarev, Viktor, Bizánci festészet, Bp., Magyar Helikon, 1979.

Schönborn, Christoph, Krisztus ikonja, H. n., Holnap, 1997.

Apokrif Könyvek 2017 – pályázati kiírás

Az Apokrif irodalmi folyóirat és a Fiatal Írók Szövetsége pályázatot ír ki kortárs szépirodalmi és művészeti tárgyú könyvek megjelentetésére.

A pályázatban résztvevők köre: pályázni jogosult minden olyan szerző, aki a pályázat kiírásától számított elmúlt két évben legalább három alkalommal publikált (a még nem megjelent, de a szerkesztőség által megjelentetésre elfogadott szövegek is teljes értékű publikációnak minősülnek) az Apokrif nyomtatott és/vagy online (értsd: Apokrif Online és Feketemosó blog) felületein (ugyancsak a pályázat érvényességének feltétele, hogy e minimum három megjelenésből legalább egynek az Apokrif nyomtatott változatában kell lennie). A pályázat elbírálásában előnyt élveznek (de nem kizárólagosan) a kötettel még nem rendelkező szerzők.

A pályázat határideje: a 2017-es pályázat július első napjától augusztus utolsó napjáig tart, az ezen időintervallum előtt, illetve után beadott pályamunkák érvénytelennek számítanak. A pályázat eredményhirdetésének várható ideje: 2017 ősze. (A pályázat kiírói a fent megnevezett dátumokhoz képest az esetleges változtatások jogát fenntartják.)

A pályázás feltételei: a fenti kritériumoknak megfelelő összes pályázó köteles rövid szakmai életrajzot mellékelni kötete kézirata mellé. A kéziratból a szerző által tervezett minimális terjedelemhez képest legalább a szöveg 75%-ának késznek kell lennie. (Tehát pl. egy minimum 100 oldalasra tervezett kéziratból minimum 75 oldalnyi szöveg megléte szükségeltetik a pályamunka érvényességéhez.) Amennyiben a pályázó nem kész kötettervvel pályázik, úgy pályázatához rövid megvalósítási tervet köteles mellékelni, melyben ismerteti a kézirat még hiányzó részeit, valamint a tervezett, kész kötet koncepcióját. A pályázat benyújtásának módja: e-mail üzenet az apokrif.konyvek.palyazat@gmail.com címre, csatolva a kéziratot, a pályázó szakmai önéletrajzát és (amennyiben szükséges), a kézirat hiányzó részére vonatkozó megvalósítási tervét.

A pályamunka formai követelményei: a benyújtott kézirat lehet bármilyen terjedelmű. Formája: “.doc” kiterjesztésű dokumentum, 12-es, Times New Roman betűtípussal, versek esetében egyes, prózai műveknél másfeles sorközzel.

A pályázat menete, elbírálása: a pályázat elbírálása két körben zajlik le. Először az Apokrif szerkesztői bírálják el a beérkezett kéziratokat, majd a Fiatal Írók Szövetsége vezetőségének könyvkiadásért felelős tagjával  együtt hozzák meg a végleges döntést. A pályázók ezt követően e-mailben értesülnek az eredményről. A pályázat kiírói fenntartják annak lehetőségét, hogy adott évben nem hirdetnek győztest a pályázaton. A győztes pályamunkákból készülő kötetekkel kapcsolatos szerkesztői feladatokat az Apokrif szerkesztőbizottságának valamely tagja látja el.
Az Apokrif Könyvek pályázat eddigi győztesei és kézirataik:
2014: Bödecs László (Semmi zsoltár), Juhász Tibor (Ez nem az a környék), Szendi Nóra (Zárványok)
2015: Stolcz Ádám (Becsapódás)
2016: Csillik Kristóf (Hüllők időszaka), Mizsur Dániel (Karc), Németh Gábor Dávid (Voyeur*)

* a még megjelenés előtt álló kézirat munkacíme

Tárlat: Rosa Barba – From Source to Poem to Rhythm to Reader, HangarBicocca, Milánó

Rosa Barba: A Shark Well Governed (részlet), 2017

A sötét hangárt hatalmas vibráló vásznak és apró light boxok szabdalják szét szabálytalan terekre – amelyek mégis összeérnek a kattogó a gépeknek, a film egymásra csúszó szalagjai surrogásának, a hangfoszlányokkal összefolyó dobveréseknek köszönhetően.

A HangarBicocca és Roberta Tenconi kurátor From Source to Poem to Rhythm to Reader címmel rendezett monografikus kiállítást az olasz származású Rosa Barba (1972, Agrigento) tizennégy munkájából. A Berlinben élő alkotó 2009 és 2017 között készült művei jórészt 35 és 16 milliméteres filmek, amelyeket egy helyspecifikus installáció (Perpetual Response to Sound and Light, 2013/2017), valamint kinetikus filmszobrok (Coupez Ici, 2012; A Shark Well Governed, 2017; A Spacelenght Thought, 2012; Sight Enables Us to Appreciate Distance, 2013/2016; Boundaries of Consumption, 2012) egészítenek ki.

A kísérleti dokumentumfilmek visszatérő elemei a természet (sivatag, folyótorkolat, vulkán, tenger) és az ember alkotta környezet elemei (templom, város, megfigyelőállomás). A hosszú snitteken ezek az egységek nem állnak össze lineáris elbeszéléseké, a narrátor monológját ütős hangszerek és különböző nyelvű szövegrészletek szakítják meg. A tájak és a ritkán megjelenő emberek elhagyatottnak tűnnek, az ismétlődő és önmagukba forduló mozdulatok egyszerre valószerűek és valószerűtlenek. Valószerűek, amennyiben tisztán kivehetőek és leírhatóak mint a köznapi látvány ismerős képei – valószerűtlenek amennyiben nem határozhatóak meg a közöttük levő ok-okozati és az időbeli viszonyok. A valóság darabokra esik Rosa Barba filmjeiben, maradnak a megtörtént események eltérő egyéni és közösségi értelmezései. Munkáin az idő képlékennyé, Dalì-féle nyúlós camembert-ré válik, minden jelenet egyaránt megtörténhetne a jövőben és a múltban.

Rosa Barba: Subconscious Society, a Feature, 2014

Rosa Barba: From Source to Poem (részlet), 2016

Rosa Barba: Enigmatic Whisper, 2017

A valóság rekonstruálásának lehetetlenségéről szól többek között a The Empirical Effect (2009), illetve a Subconscious Society, a Feature (2014). Az előbbi egy soha végre nem hajtott evakuációs gyakorlatot mutat be. A főszereplők Ottaviano lakosai, akik a Vezúv úgynevezett vörös zónájában élnek, és túlélték a vulkán 1944-es kitörését. Színes tájképek és a Lumière fivérek nápolyi fekete-fehér felvételei váltakoznak az elképzelt menekülés, valamint egy elhagyatott megfigyelőállomáson folytatott párbeszédek jeleneteivel. Mint azt a kísérőszövegek megvilágítják, a második alkotás az ipari forradalom korszakának végét idézi fel (elárvult 19. századi metodista templom, a Temze kopár tölcsértorkolata, rozsdás hajók a brit tengerparton), és egy új, anyag nélküli digitális kort vizionál a jelenben. Dobszóló kíséri a hosszú, madártávlatból feltáruló, klipszerű jeleneteket, amelyek titokzatosnak tűnnek a lágyító, homokszínű szűrő alatt. A cím utalhat arra, hogy amit látunk, az a nyugati civilizáció utazása a tudatalattijában; emlékezni próbál, újra és újra lepörgeti a belső filmjét, de a kópia fakul, és fokozatosan elfelejti saját múltját. A munka különös hangsúlyt kap Milánóban, Olaszország egyik legiparosodottabb vidékén. (Szintén a kiállítóhely, a Pirelli gumigyár csarnokainak eredeti rendeltetésére és az ipari környezetre reflektál a brazil testvérpár, Gustavo és Otávio Pandolfo Outside the Cube című graffitije a hangár külső falán.)

Több filmben fontos szerepet kapnak – az idő relativitásán és az önkéntelen nyomhagyáson túl – az emlékezés és az archiválás tervezett módjai és lehetőségei. Ilyen például a kiállítás címét is megihlető From Source to Poem (2016), valamint az Alexander Calder roxburyi műtermében forgatott Enigmatic Whisper (2017). Az előbbi fő helyszíne a virginiai National Audio-Visual Conservation Center Packard kampusza, ahol több mint négymillió felvételt (mozgóképeket, hangfelvételeket) őriznek a mintegy százötven kilométer hosszú polcrendszeren. A téma, valamint az archivált hanganyagoknak a jelenkori beszéddel való összekeverése Rosa Barba egy korábbi munkájában, a The Hidden Conference (2010–2015) című művében is megjelent. Ebben az esetben a hangtár helyett európai múzeumok – a berlini Neue Nationalgalerie, a római Musei Capitoli, a londoni Tate Modern – raktárait választotta helyszínül.

Rosa Barba: The Long Poem Manipulates Spatial Organizations, 2014

Rosa Barba: A Shark Well Governed, 2017

Rosa Barba: Sight Enables Us to Appreciate Distance, 2013/2016

A tárlat jól elkülöníthető részét képezik azok az alkotások, amelyek a filmnyelv alapvető elemeit, a színt, a formát és a ritmust vizsgálják. Ide tartozik a The Long Poem Manipulates Spatial Organizations (2014) és a Hear, There, Where The Echoes Are (2016). Az első az automatikus írás problémakörével is kapcsolatban áll: a negyvenöt fokkal megdöntött vetítő ollóval kivágott betűket vetít a falra különböző színekben. A második fény- és színnyalábokból álló installáció, Mondrian festményeit felidéző vizuális költészet, amely egyszerre öt kivetítőt ölel fel, és ütőhangszerek ütemeire elevenedik meg. Ezek a kísérletek sokat köszönhetnek Hans Richternek és a film kezdeti időszakából származó úttörő munkáknak. A film és a szobrászat határterületén mozognak azok az installációk, amelyek a filmtekercs és a vetítőgép párosításából álltak össze, és a tárgyak plasztikai minőségére építve sokszor meglepő kompozíciót alkotnak. A Shark Well Governed (2017) egy földre helyezett világító kockából és egy hegyes cápauszonyra emlékeztető falból áll. A kockán szabálytalan sorokban tekeredő filmszalag a Sight Enables Us to Appreciate Distance (2013/2016) című műnek is fontos alkotóeleme. A LED egyszínű háttérvilágításán élesen rajzolódnak ki a filctollal teleírt szalag betűi, amelyek azonban csak ritkán állnak össze érthető mondatokká az egymásra csúszó sorok miatt. A praktikus funkciójának betöltésén túl az erős fény kiemeli a filmtekercs anyagi voltát, annak esztétikai értékét. Ez a megoldás felfogható Rosa Barba időről és valóságról alkotott elképzeléseinek metaforájaként is: A különböző személyes, illetve történelmi narratívák – ahogy a filmszalagok önmagukban – világosak, érthetőek, azonban egymásra vetülve kibogozhatatlanná válnak.

Farkas Mariann

A kiállítás 2017. október 8-ig tekinthető meg a milánói HangarBicoccában.

(A fotókat Agostino Osio készítette, és a kiállítóhely bocsátotta a rendelkezésünkre).

A hamarosan kezdődő, idei Ünnepi Könyvhéten két új verseskötettel is jelentkezik az Apokrif és a FISz 2015-ben indított, közös könyvsorozata, az Apokrif Könyvek.

Sorozatunk 5. és 6. számú darabjaihoz, Csillik Kristóf Hüllők időszaka és Mizsur Dániel Karc című köteteihez összeállított, korábbi könyvelőzeteseink a kötetcímekre kattintva érhetők el.

Az alábbiakban pedig megtalálható az összes könyvheti könyveinkhez kapcsolódó program, hogy érdeklődő olvasóink egyikről se maradhassanak le.

Apokrif Könyvek, páros könyvbemutató
(Csillik Kristóf: Hüllők időszaka; Mizsur Dániel: Karc)
2017. június 6. kedd, 18:00
FUGA (1052, Bp., Petőfi Sándor utca 5.).

Beszélgetés az Apokrif Könyvek idei szerzőivel a Könyvhét nagyszínpadán
2017. június 9. péntek, 16:30-17:00
résztvevők: Csillik Kristóf, Mizsur Dániel
moderátor: Fráter Zoltán (sorozatszerkesztő)

Csillik Kristóf dedikálásai az Ünnepi Könyvhéten
2017. június 11. vasárnap, 15:00-16:00, Liszt Ferenc tér (Írók Boltja)
2017. június 11. vasárnap, 17:00-18:00, Vörösmarty tér (FISz stand)

Mizsur Dániel dedikálásai az Ünnepi Könyvhéten
2017. június 10. szombat, 17:00-18:00, Vörösmarty tér (FISz stand)
2017. június 11. vasárnap, 15:00-16:00, Liszt Ferenc tér (Írók Boltja)

*

(az Apokrif Könyvek facebook-oldala)
(Mizsur Dániel Karc című kötetének facebook-oldala)

Formás feneke, mint a… dolgok, lengedezett a könnyed, nyári szélben. És neked is fontos az igaz szerelem? – kérdezte, és lehajtotta a fejét. – Bödecs László írja az Apokrif naplóját.

Megint nézte magát a tükörben. És elkezdte feltűnően bámulni saját magát. Szegény fiú. Szegény árva fiú. Csak nézett, és valami eltört benne. Úgy érezte, áll mögötte valaki. Én, a 11. hadnagy habos-babos nyugalmazott főtisztjének kiskatonája. A pultnál álltak egymással szemben, a srác tekintete megakadt melltájékán. Formás feneke, mint a… dolgok, lengedezett a könnyed, nyári szélben. És neked is fontos az igaz szerelem? – kérdezte, és lehajtotta a fejét. És szomorúan kitöltött magának egy fröccsöt, vagy kettőt. És zavarta a felszálló légáramlat is. És akkor felégettük az összes hidat, de Isten odalépett, azt mondta: “elfogyott a hüvely gyermekeim!” És akkor hirtelen, a semmiből, egy tiszta, barátságos, ártatlan tekintetű, feltűnően szép, barátságos srác szembejöttem. A combját egyszerre. Arra gondoltam, hogy megnyalom a szemöldökét. De inkább mégse. De utána már nem akart semmit. És akkor végre felszedtem a csajt, nem egy pokémon volt, de jó volt.

A nyár első napjaival együtt érkezik meg az Apokrif nyári száma is, melynek összeállításában ezúttal (Nyerges Gábor Ádámot helyettesítve) vendégszerkesztőként működött közre a versrovat élén rendszeres szerzőnk, munkatársunk, Bödecs László. Idei második lapszámunk líraszekciójában Bánkövi Dorottya és Bereti Gábor művei, valamint Izsó Zita öt verse olvasható. Prózarovatunk Csabai Máté, Márton László, Molnár Álmos és Toroczkay András írásait adja közre. Kritikát közlünk Milbacher Róbert és Tolnai Ottó legutóbbi köteteiről, valamint az Apokrif Könyvek sorozat az idei Ünnepi Könyvhétre megjelenő két új könyvéről: Csillik Kristóf Hüllők időszaka és Mizsur Dániel Karc című versesköteteiről. Aktuális számunk képanyagát Kazi Roland munkáiból állítottuk össze.

Tartalom:

Márton László: Szamár a lóistállóban (részlet egy készülő regényből)

Bánkövi Dorottya: Félig, Blokk, Rianás (versek)

Toroczkay András: Zsola (novella)

Molnár Álmos: Legyek (novella)

Bereti Gábor: Ezt a tapintást, Hiába fordítod meg, Anyád s apád már rég (versek)

Csabai Máté: Vas (novella)

*

Látószög:

Mizsur Dániel: Lélek lakta test: örvény és felszín (Csabai Máté prózai munkáiról)

veress dani: A feneketlen tarisznya (Kazi Roland műveiről)

*

Látótávolság:

B. Kiss Mátyás: Zsilettfüggöny (Tolnai Ottó: Nem könnyű)

Urbán Csilla: Csont és pletyka temeti be a traumákat (Milbacher Róbert: Szűz Mária jegyese)

Murzsa Tímea: Milyen a levegőtlen biztonság? (Mizsur Dániel: Karc)

Szendi Nóra: „Huszonkét éve rág a féreg” (Csillik Kristóf: Hüllők időszaka)

Korpa Tamás: inszomnia, Kalligram Könyvkiadó, 2016

Kolozsvár egyik legkedveltebb magyar kocsmájában, az Inszomniában veszem először kezembe Korpa Tamás azonos című könyvét. Kint a téli délután fáradt sötétsége, a kocsma falain félbehagyott firkák, furcsa képzettársításokból megkomponált képek. Kissé nyúzott, delíriumos tekintetek, lázasan csillogó arcok. Mintha a kötet térbeli metaforahálójába csöppentem volna. A négyzet alakú lapokon rövid, annál tömörebb, de mégis szétszabdalt tartalmú szövegeket látok. Egy ideig tanácstalanul lapozgatok, nem tudom végigolvasni egyik költeményt sem, aztán lassan, türelemmel elkezdek mélyebbre ásni, majd egyszer csak, ahogy belegyakorolom magamat a szövegek világába, egyenesen beléjük zuhanok. Éppen, mint az álmatlanságban szenvedő ember az őt nyomasztó gondolatok örvénylésébe.

Korpa Tamás első kötete, 2013-ban jelent meg a FISZ gondozásában, ezt követi rá három évre az inszomnia a Kalligramnál. Utóbbi terjedelemre jóval rövidebb, mint az első, nem csak a mű egészét, de az egyes verseket tekintve is. Habár, ezzel együtt is nehéz megbirkózni a szövegekkel.

Amíg az Egy híd térfogatáról – feltehetőleg Térey János nyomán – a poézist leginkább az architektúrával ötvözi, addig az új könyv kompozíciója lazítja ezt a szerkezetet. Igaz, azért itt is bőven találunk mértani formákat, az építészetre utaló kifejezéseket: „melyet a tudat utasít a szörnyű geometriára, / sok irányított szakasz, vonal, félkör között / elvész” [(veterán játékosok emlékére)], „ahogy mozog a brit-india / formájú úszómedence körül a csigalépcső” [(sarok ház a tomas utcán)], de nagyobb jelentőséget kap a játékosság. A versek rendhagyó módon nem ciklusokba, hanem párokba rendezettek. Összekapcsolhatóságukat zárójeles benyomások, témák jelzik, mint például: (beültetett szervek emlékére), (slavia él), (bizonyos utak), (patkánykirály), (a hamisságról), (ülsz a helyben hagyott tárgyak között). A címek kapcsolata olyasféle folytonosságot tár fel az olvasó előtt, mint az egyes versekben az egymást követő szavak: hol metonimikus, hol asszociációs, hol csak hangzásbeli egyezés építi egymásba őket. A (pátriárka környéke) után néhány „ciklussal” később például ismét megjelenik a (pátriárka), tehát a környezettől eljutottunk a konkrétumig, az (ajtó, nevek) után pedig rögtön a (nem avatkozik be, mehetsz) két verse áll, ahol a megjelölt határt, az ajtót a bemehetsz ige „nyitja ki”. Az olvasó tehát valamiféle játékba vonódik be, és eleinte még úgy is érezheti, hogy egyre beljebb jut, közelebb a lényeghez, habár gyanút foghat, ha előrelapozva megpillantja a három utolsó vers témáját: (a hazugságról).

A kötet eredeti ötlettel indul: (beültetett szervek emlékére) az első ciklus címe, mely olvasható akár az egész mű allegóriájaként is. Mi történik a szervekkel (vagy bármi egyébbel), ha beültetik őket egy idegen testbe, életbe, és mi történik azokkal, akikben ezután idegen elemként működni kezdenek? Korpa Tamás szövegeiben a motívumok lesznek a versek beépített szervei, minden költeményben máshogy viselkednek, annak ellenére, hogy arra számítanánk, hogy hasonló funkciót töltenek be. Hiszen „a beültetett szervek előtörténetéből / hiányzik minden pontos referencia.” [(beültetett szervek emlékére)] Csupán a szervek „eredeti gazdájának” halálához kapcsolt képzettársítások pontosak, mindenki maga előtt láthatja az autóbalesetben elhunyt személyt és az őt körülvevő romokat: „az autókarosszéria / falában vörösen olvadó üveglapok, / kifacsart ülés, lerohant táv lóg egy lábból”. Azonban tovább olvasva a szöveget, zavarossá válnak a fotografikus megjelenítéshez kapcsolt ironikus magyarázatok: „készséges hír: amnéziás a hús és a történelem.”, vagy jó példa erre a következő mondat is, ahol a vers elbeszélője hirtelen kérdést intéz az olvasóhoz, aki mindeddig csak bizonytalan szemlélője lehetett egy bizonytalanul artikulált eseménynek: „próbáltál már szóban testet ölni magadtól, ha hiányzik az idő, középpont és az ok?” Erre a válasz aligha lehet több egy visszakérdezésnél, hiszen többszöri olvasás után is nehéz felfejteni a mondat értelmét. Az olvasó elmerülve a túlburjánzó versnyelv sűrűjében, ha be is vonódik például az említett szójátékokba vagy a szöveg más rétegeibe, felmerülhet benne, hogy a látszólagos gazdagság esetleg palástolni hivatott valamit.

Ugyanilyen játékra példa a vers párjában a eső szó esete: „aki mesélte. rég esett. egy sor, melyet belepett / az eső szó. az eső szóból nyíló terem.” [(beültetett szervek emlékére)] Ebben az esetben jobban értelmezhető az első szó – eső szó felcserélése, hiszen a szópárt nem követik, és nem is előzik meg más, az adott kontextuson kívüli asszociációkat előidéző szavak, szókapcsolatok Az ehhez hasonló szerkezetek működtetése adja a többi vers játékosságát is: a dolgok egymásból ki- és behelyezése, továbbörökítése, a motívumok minden kontextusban más értelmet nyerő képessége. Ez tekinthető a kötet alapötletének, és érdekességét is e technika rejti. A súlyosabb kilengéseket azonban az okozza, hogy a játék élvezhetősége érdekében a versbeszélő a lehető legjobban igyekszik elrejteni és álcázni a felhasznált elemeket, ennek pedig az a hozadéka, hogy az elrejtési aktusnak gyakran a szöveg értelmezhetősége esik áldozatul. Csak hogy egy példát említsek: „kicserélsz nagyvonalúan / egy ólomkatonát. a baljós királyt. a koronád csillog, / mint egy dulakodás, a tengeröböl sarkán.” [(beültetett szervek emlékére)] Az idézett részletben a gondolatritmus megtörik, és nehezen követhetővé válik. Az olvasónak nagy erőfeszítésébe telik, hogy a teljes képből – ólomkatonástul, királyostul – már csak a csillogást vigye tovább a tengeröböl sarkába, ahol már nem az ólomkatona, de nem is a király, és még csak nem is a korona csillog, hanem egy dulakodás. Ahogy a fenti példákból érződik, a szabad asszociációs háló kiépítése során „gubancok” keletkeznek, amelyek az egymástól túl távol eső képek és képzetek miatt alakulnak ki. Nehezen fejtjük meg a különböző egységeket, és ha össze is áll a teljes kép, továbbra is távol marad az olvasótól, ahogy a felhasznált elemek is távol esnek egymástól. Jóllehet úgy tűnik, hogy ezeket a gubancokat nem is tagadja a szerző, sőt éppen ezek megképzése a szándéka. Az impressziók megragadhatatlanságával dolgozik, az ujjak közül kifolyó homokkal. Ez a szerkesztési mód szolgál az inszomnia alapjául: „kivetette hálóját, / és ez majdnem igaz. / mintha folyton egy kupac nyersfordításban turkálna.” [(kivetette hálóját)] A „nyersfordítás jelleg” azonban még inkább megnehezíti a grammatikailag szétszabdalt szövegek befogadását.

Érdemes azt is átgondolni, hogy mit keres Johann Sebastian Bach Prelude-jének átirata ennyi formabontó szöveg között. Talán éppen azért került a kötetbe, hogy ellenpontozza azokat? Vagy a zene és a kotta mint annak konkretizált leírása adja a párhuzamot valóság és vers kapcsolatához, mintegy jelezve, hogy mindkét elvont fogalom megragadhatatlan? Utóbbi értelmezés alátámasztaná a kötet versalkotási módját. De arra a paradoxonra is utalhat az átirat, hogy amíg tiszteljük az elődök formahű alkotásait, ma már egyre bonyolultabb szerkezeteket kell használnunk, hogy ezzel is hangsúlyozzuk a korunkra jellemző káoszt. Talán vannak ellentmondások – mint „Júdás öregkora” [(kivetette hálóját)] –, melyek feloldhatatlanok.

Összességében az mondható el a kötetről, hogy habár tehetséges, sok esetben érdekes, érett képeket használó költő művéről van szó, azonban érzelmeinkre – éppen a bonyolultságuk miatt – nehezen hatnak az inszomnia versei. Az olvasó hiába követte végig a nyomokat, az egymásba utaló motívumok láncolatát, végül nem talált semmit, csak egy befejezetlen hasonlatot: „ahogyan egy mokkáskanálnyi tél elég és ott a hó / ahogyan utolsó szavai szavaimmal úgy ahogy” [(a hazugságról)]. Habár a valóság megragadhatatlanságának gondolata jelen kötetben jól vázolt, és korántsem üres költészeti vállalás, azonban hagy némi hiányérzetet maga után.

Bánkövi Dorottya

2017-ben folytatjuk népszerű sorozatunkat: könyvheti (fél)szubjektív netnaplóink sorát. A 88. Ünnepi Könyvhét első napjáról Bali Farkas írását közöljük.

Háromnegyed tíz. Enyhe bűntudattal csukom le a laptopot. Elnyomom a cigimet, és felveszek egy alig használt inget. Még egyszer, utoljára visszanézek az íróasztalomra. Fjodor Mihajlovics, Anton Pavlovics és Lev Nyikolajevics bánatosan könyököl, és tekintetével azt kérdezi tőlem, mikor kényeztethet egy újabb sor atyai- és keresztnév bemagolásával a holnapi XIX. sz. második felének orosz irodalma vizsgámra. Az egészségükre, azért még iszom egy kávét, biztos, ami biztos. Még mindig kicsit álmosan teszem a zárba a kulcsot. Irány a Vörösmarty!

Villamos. A betondzsungel élemedett amazonjának kétségbeejtően mély dekoltázsa néz vissza hajnali tíz körül az éles napfényben. A szelíd vadmacska nyilván saját kezűleg, erre az alkalomra megnyúzott párduc bőrét szánta ünneplőnek. A vilit otthagyva szomorúan konstatáltam, hogy Diánám nem a Vörösmarty, hanem az óriáskerék felé veszi az irányt. Elválunk, de pár lépés után még egyszer visszanézek. Már megörültem, hogy cigarettáért nyúl, de nem. A retiküljéből kivesz egy alig olvadt jégkrémet és Szküllaként falni kezdi. Nagy csalódásomra a dús dáma inkább áldoz a Koleszterin démonának oltárán, ahelyett, hogy magára öltene egy pár szippantásnyi múlt századi sikket.

Mivel korán érkezem, a tér nagy részén csak lehúzott rolókat látok, itt-ott egy pakolgató, kávétlan arc. Ha lenne szuperképességem, az lenne, hogy mindenkibe intravénásan annyi kávét juttassak, amennyit én meg iszom egy nap. Tényleg megszakad a szívem, ha ilyet látok.

Leülök még egy kicsit a Vigadó téren, rágyújtok, és megnézem a mai programot. Megnyitó csak délután. Szinte még semmi nincs nyitva. Amerikai turistacsoport belép, Farkas el. Még vagy egy fél órát céltalanul kóválygok a nyiladozó téren, mint egy pétervári csinovnyik. Villamos haza, nagy tányér tészta (maradék zöldségek+sajt+tejföl). Fél óra alvás. Még másfél óra Csehov. Villamos vissza.

Ez a Dés volt? Talán. Leülök Vörösmartyval szemben és megvárom, amíg véget ér a Game of Thrones OST – Light of the Seven című trekk a telefonomon, és leveszem a fejemről a fülest, hogy átadhassam magam a megnyitónak, amely történetesen a Katasztrófavédelmi Központ (!) felvonulásával kezdődik. Ennek az abszurd ténynek még nem adhatom át magam, mert szembenéz velem egy islerős. Görnyedt hát, előre nyújtott lábak, karba tett kezek, és az a jól megszokott kedélyes közöny üldögél velem szemmagasságban az ünnepi könyvhét programlistáján. Csilliknek ezúton gratulálok. Holnap sajnos nem tudok ott lenni, mert már nagyban pakolok. Ott ülsz a tábla közepén, majdnem mértanilag is pontosan, melletted meg ott a Fráter. Eljátszom a gondolattal, hogy majd egyszer, talán jövőre, vagy azután Velem, Ugyanitt… Erre bezörrent a When the saints go marchin’ in a rezesbanda előadásában.

Elhalad mögöttem néhány műanyag sapka, olyan amit lősz magadnak az N. kormányzóság, N. járásbeli falud búcsúján. Ekkor rájövök, hogy rossz helyen ülök, mert a banda elkerült az oroszlános kúthoz, ahonnan már hallok is valami nyitóbeszédszerűséget.

Esterházyra emlékezünk. Arra a pillanatra érek oda, amikortól hivatalosan április 14-e a magyar próza napja. Ez óriási örömmel tölt el. És tényleg a Dést láttam! Zenei műveltségem e téren hiányos, de biztos, hogy nem klarinét, valami magas hangfekvésű szaxofonra tippelek. Őszinte hangok, kissé félrecsúsznak, de tökéletesen ideillenek, egy kopottas, életszagú, nem is gyászbeszéd szól Dés hangszeréből, hanem egy megszólítás, egy közvetlen baráti beszélgetés. A hamiskás hangok közé be-becsúszik Beethoven és az ő Örömódája. Éppúgy pár perccel később Závada beszédébe is. A politikai tartalomról én nem szeretnék szólni, szerintem az nem az én reszortom. Hogy fogadná ma József Mannt és így tovább. Lendületes, tökéletesen szerkesztett beszéd, amely felhívja a figyelmet arra, hogy nyíltan vonjuk le a következtetéseket, és álljunk ki az igazunkért, mi, magyar irodalmilag. Megfontolandó. Engem elgondolkodtatott, tényleg érdemes utána olvasni. Ha kihagytátok, sajnálhatjátok. Majd jövőre. És tényleg jöjjenek/gyertek jövőre! De persze idén is. Csak nem találkozunk.

Első könyvheti bevetésemen kettőshonfoglaltam a Vörösmartyt és nagyon jól tettem. Csak le kell ülni és fülelni. Van itt minden: befőzési tippek, sorosozás, I stand for CEU, utazási tippek egy kazahsztáni kiránduláshoz, és a személyes kedvencem, ami után Fjodor Mihajlovics is megnyalná mind a tíz összefagyott ujját „Te, szerintem ez a Ferenc pápa az antikrisztus.”

Búcsúzóul még egy szemelvény: Miközben a mai tapasztalataimat papírra dobtam, néhány feszes idom és olcsó kínai parfüm épp azt tárgyalta, hogy vajon az én szagomat érzik, vagy valamelyik közülük bűzlik ennyire. Aztán a tizenpárfős lengyel lánycsapat azt kezdte latolgatni vajon értem-e hogy miről beszélnek, mert valamit nagyon írok arra a papírra. Erre csak rájuk vigyorogtam, és mivel semmi frappáns nem jutott eszembe szép napot kívántam és elindultam haza. Ők lefagyva néztek utánam, én meg elindultam a sok vezetéknév közül Fjodor Mihajlovics, Anton Pavlovics és Lev Nyikolajevics atyai- és keresztneveit memorizálni, persze szakszerűen lehivatkozva.

Bali Farkas

Kapcsolódó írások:

2016:

Könyvheti netnapló (1) – Eső és szaxofon

Könyvheti netnapló (2) – Nyúl Pál fantasztikus visszatérése a lapok hullámaira, a betűk tengerére

Könyvheti netnapló (3) – Mossa az eső össze…

Könyvheti netnapló (4) – Búcsú és vigalom

Könyvheti netnapló (5) – Végnapok

2015:

Könyvheti netnapló (1) – Tajtékos napok

Könyvheti netnapló (2) – Későn értem oda

Könyvheti netnapló (3) – Költők, ne sírjatok! 

Könyvheti netnapló (4) – Párhuzamos tervek

Könyvheti netnapló (5) – Lehet, hogy tévedek

2014:

Könyvheti netnapló (1) – A Magvető árnyékában

Könyvheti netnapló (2) – Turista. Költözködő.

Könyvheti netnapló (3) – A legszebb pillanat

Könyvheti netnapló (4) – A vasárnapi tyúkhúsleves helyett

Könyvheti netnapló (5) – Az utolsó utáni nap

2013:

Könyvheti netnapló (1) – A lapozgatás fétise

Könyvheti netnapló (2) – Ötszázasok és szertelenek

Könyvheti netnapló (3) – Könyvár

Könyvheti netnapló (4) – Száraz vihar

Könyvheti netnapló (5) – Kedves Könyvhét

2012:

Könyvheti netnapló (1) – Költ Pest-Buda, Junius 7d. 2012.

Könyvheti netnapló (2) – Vörösmarty Beach

Könyvheti netnapló (3) – Vörösmarty tér noir

Könyvheti netnapló (4) – Esni kell

Könyvheti netnapló (5) – Könyv/hét/vége

2011:

Könyvheti netnapló (1) – Gátszakadás

Könyvheti netnapló (2) – (S)tart

Könyvheti netnapló (3) – 1:4

Könyvheti netnapló (4) – Kis pogácsa és a pálló íróbácsi

Könyvheti netnapló (5) – A moira röhög

Könyvheti netnapló (6) – Az utolsó, meg a szerver

2017-ben folytatjuk népszerű sorozatunkat: könyvheti (fél)szubjektív netnaplóink sorát. A 88. Ünnepi Könyvhét második napjáról Hyross Ferenc írását közöljük.

Kezdjük a napot az elején, Balázsnál, az erkélyen, csak úgy lazában lábat napoztatva. Körülöttünk a környék diverz juhar-faunája zölden izzik, korán van még: a fehér gömb az égen kaput nyit egy új világra, a fáradtság fölött pedig szemet hunyunk. Mert van még új a nap alatt. Bernivel azon pörgünk smokizás közben, hogy mekkora fless a plazmán trippelni. Ezután rövid harc a papagájokkal az éter csendje felett. Egy jó kávé a csend helyett, ám legyen, csak induljunk el, mert nyitni kell a FISZ ominózus, felpimpelt, egyedi elnökségi aganccsal ellátott standját. Megélünk egy kis dugót, bár az út kényelmes, jópofa a sofőr, főleg a bajsza, meg a toldi-szettje, ha minket kirak, gondolom, megy haza ostort pattogtatni. Király. Tinkó Máté már a standnál vár minket, picit késtünk, de abszolút jók vagyunk. Máté már fordulatszámon, a tegnapi hatalmas Horváth-Purosz menet után veszi át a standot.

Mert ugye a FISZ koncepciója az idei könyvhétre az, hogy szerzők árulják a könyveket a pultból. Logikus, ismerik egymást, ismerik a könyveket, olvasták őket, belülről értékesítik. Sikeres, próbálunk rekordokat döntögetni. Mire mindent elrendezünk, a napszél öblös áramlatokkal legyezgeti hajónk elnökségi agancs-vitorláját. A stand körbe plakátolva, színesen és élve fogadja a könyvhétre betévedő ábrándozó, alkalmanként eltévedt embereket. Amíg a Závada Petitől lejmolt szintén szuper nívós zine-t olvasgatom, egy külföldi hölgy nálunk keres szép jegyzetfüzetet – na, ő például biztos véletlen van itt, majdnem vesz egy Minden átjárhatót. Külön az irodalom népszerűsítésére kitréningelt szerzőink kegyetlen hatékonysággal keverednek könnyed csevegésekbe a felénk sodródó nagymamákkal. Az irodalomhoz kb. mindenki ért, de ezeket a fiatalokat, hát nem ismerik, na. De azért maradnak, nézelődnek, gondolom mert aranyosak vagyunk. És tényleg nagyon erős felhozatallal készült a FISZ idén is. Csillik Kristóf kötetének lila bárányai, mintha épp a Kolorádóról sétáltak volna vissza, kiheverni az egész éjszakás maratoni legelgetést. Stratégiai jegeskávé a kapitánynak – ó kapitány, én kapitányom, mély gondolatokba révedve.

A hajó jó irányba szeli a könyvkiadás tengerét, és most kezdünk még csak érdekes vizek felé hajózni. Nagy az érdeklődés a zine iránt. Mivel A FISZ-nek idén saját fesztiváli zine-je van, ami a fénylő erdők mélyén búvó – már említett – fesztiválon, egy visualtechnopoetryevent keretei közt mutatkozik be, kivetítve, rajzokkal, workshoppal, szerzőkkel. Szombaton. Szóval aki tud jöjjön, jó lesz! Közben egy szakmailag indokolt kakaóscsiga közepe táján betoppan Makai Máté, az erősítés. Szerzők a pultban, teljes gőzzel, Máté kötetét általában úgy szoktam ajánlani a csapdánkba eső vásárlóinknak, hogy karcos és szexi. Ez általában kiválóan felkelti az érdeklődést. Közben egyre több a rock’n’roll a pultban, Tinkó megy, Makai mellé befut a két régi motoros, mehet a Csepregi-Mészáros rodeo. Mivel a pultban vagyunk bőséggel – sőt a pult előtt is, hiszen lassan kezdődnek a dedikálások, a fél világ meg amúgy is folyton itt gengel. Megyek egy kört, aztán hazaugrok egy gyors technikai sziesztára, majd beszerzőkörútra és a világvégére is készen vissza a standhoz, csekkolni, hogy tartjuk-e a tervet mára, meg hogy akkor most már ugye mindenki nem csak érti, de érdeklődik is az irodalom, a fiatal szerzők és a könyvek iránt, úgy általánosságban.

Hyross Ferenc

Kapcsolódó írások:

2017:

Könyvheti netnapló (1) – Név Nap

2016:

Könyvheti netnapló (1) – Eső és szaxofon

Könyvheti netnapló (2) – Nyúl Pál fantasztikus visszatérése a lapok hullámaira, a betűk tengerére

Könyvheti netnapló (3) – Mossa az eső össze…

Könyvheti netnapló (4) – Búcsú és vigalom

Könyvheti netnapló (5) – Végnapok

2015:

Könyvheti netnapló (1) – Tajtékos napok

Könyvheti netnapló (2) – Későn értem oda

Könyvheti netnapló (3) – Költők, ne sírjatok! 

Könyvheti netnapló (4) – Párhuzamos tervek

Könyvheti netnapló (5) – Lehet, hogy tévedek

2014:

Könyvheti netnapló (1) – A Magvető árnyékában

Könyvheti netnapló (2) – Turista. Költözködő.

Könyvheti netnapló (3) – A legszebb pillanat

Könyvheti netnapló (4) – A vasárnapi tyúkhúsleves helyett

Könyvheti netnapló (5) – Az utolsó utáni nap

2013:

Könyvheti netnapló (1) – A lapozgatás fétise

Könyvheti netnapló (2) – Ötszázasok és szertelenek

Könyvheti netnapló (3) – Könyvár

Könyvheti netnapló (4) – Száraz vihar

Könyvheti netnapló (5) – Kedves Könyvhét

2012:

Könyvheti netnapló (1) – Költ Pest-Buda, Junius 7d. 2012.

Könyvheti netnapló (2) – Vörösmarty Beach

Könyvheti netnapló (3) – Vörösmarty tér noir

Könyvheti netnapló (4) – Esni kell

Könyvheti netnapló (5) – Könyv/hét/vége

2011:

Könyvheti netnapló (1) – Gátszakadás

Könyvheti netnapló (2) – (S)tart

Könyvheti netnapló (3) – 1:4

Könyvheti netnapló (4) – Kis pogácsa és a pálló íróbácsi

Könyvheti netnapló (5) – A moira röhög

Könyvheti netnapló (6) – Az utolsó, meg a szerver

II. Kolorádó fesztivál, 2017. 06. 08., Nagykovácsi, Sztrilich Pál Cserkészpark

A színpadon az IAMYANK

Térerő és wifi nélkül bulizó emberek, minimális szelfizgetések, török pszichedelikus zenekar, akikről a The Guardian írt, és olyan hangulatot tudnak teremteni, hogy a bátrabbak már délután hatkor körbe-körbe ugrálnak; CCCP-matricás kocsmakocsi, átlagfesztiválhoz képest barátinak számító árak, fák közé ültetett bárpultok, a kortárs alternatív zene apraja-nagyja, Todd Terje, egy cserkészpark tereinek kreatív kihasználása és egy kétajtós, művészeti ágak határterületeinek feszegetésére otthont adó úszóhólyag, habár az állat, amiről a nevét kapta, emlős. Az Apokrif Online zenerovata a II. Kolorádó fesztivál csütörtöki napjáról két nézőpontból tudósít. Szabó Csanád és Nyéki Gábor írása.

*

A tavaly nagy sikerű Kolorádó fesztiválnak idén még több emberhez eljutott a híre, a szervezők ezért több színpadot rendeztek be a Sztrilich Pál Cserkészpark füves-fás szegleteiben. Az előző évben elvileg gondot okozó kijutást is próbálták könnyebbé tenni a gyakrabban induló, oda-vissza járó partibuszokkal, meg persze az olyan rendes arcokról sem szabad elfeledkezni, akik önként ajánlották fel a kapukig tartó fuvarozást a nagyjából félórás túra helyett. Így kerültünk a Gólya szovjetgyártású kocsijának hátsó ülésére, ezzel komoly energiákat spórolva meg az amúgy több mint egyórás, a Móricztól a Feketefej utcához történő kijutás után. Azonban megéri venni ezt a fáradtságot, főleg a sátorozóknak: négy nap egy olyan térben, ahonnan kedvedre téphetsz ki darabokat az erősítők, hangfalak, mikrofonok galaxisából.

Eltévedni nehéz. Ha sötétedés előtt bejárod a parkot, ellátogatsz az összes színpadhoz, nem lehet ebből probléma. Ha nem térsz le a kijelölt ösvényekről. Az alapszabályok és Kolorádó facebook-oldalán megosztott tanácsok betartása erősen ajánlott, és nem a jófiúzás miatt: alapvető a hosszú nadrág és a pulcsi, esetleg kabát a fázósabbaknak. Este nyolckor hidegebb van a hegyekben, mint hajnalban a belvárosban, a délutáni pesti kánikula senkit ne tévesszen meg. Segítőkész fesztiválozókkal viszont sok minden megoldható, és bennük nincs hiány az elmondások alapján.

Először a Gólya Udvarba mentünk, ahol a program szerint hattól játszott a török Hayvanlar Alemi, akikről kiderült, hogy a The Guardian írt egy elismerő cikket az új zenekarokat bemutató sorozatuk részeként. És tényleg. Nem is gondoltam volna, hogy ilyen korán „eldugva”, színpadavatóként majd a közönség törökül fogja visszarendelni a laza és profi pszichedelikus bandát – akik az időkorlátra hivatkozva sajnos nem tudtak ráadást adni.

Őket követte a kvázi magyar Beach House, a dream popért felelős Mayberian Sanskülotts, majd sorjában a nagy nevek: Szabó Benedek és a Galaxisok, Elefánt, Bohemian Betyars. A Gólya Udvarban mindvégig kellemes, baráti hangulat volt és színvonalas fellépők. Itt vettem a háromszáz forintos kolorádós poharamat is, ami nem visszaváltható, de legalább nem szemetelünk, és haza lehet vinni.

A következő helyszín a Csodaszarvas színpad/Bart 72 a legeldugottabb. Amíg odaértünk, elhaladtunk a Trafó Bálna mellett, amit a sátorozásra kijelölt rész szomszédságában állítottak pontosabban fújtak fel. Ez úgy reprezentálta tér mivoltát, hogy létének elemét, az elzártságot emelte ki: amennyiben a két ajtó közül az egyik kinyílt (és a biztonságiak ügyeltek arra, hogy egyszerre csak egy ajtót volt szabad kinyitni, mint egy sterilizált orvosi szoba fertőtlenítő folyosóján), a felfújt bálnahát és úszóhólyag süllyedni kezdett, majd a zárás után újra visszanyerte eredeti térfogatát. A közönségre (rám és másokra, vagy csak rám) nehezedő bura átlátszó, bent egy vászon van elhelyezve, amelyen egy nő rázza a haját pontosan megkoreografált mozdulatokkal táncolva, a térjellegért felelős határokat fehérséggel lebontó háttér előtt – talán csak az alak pár négyzetméterre leszűkített mozgása jelölt ki egyfajta személyes térélményt. Kintről azt is láthatták, hogy mi ezt a nőt néztük (POST_ / installáció, a Krund ni Ovel performansz után), mi viszont a sötétség miatt nem láthattuk őket. Nekem ez az emlős volt a legérdekesebb élmény, és az, hogy egy zenei fesztiválba ilyen kreatív módon lehet beépíteni ezt a valamit. Egyébként mindennap található egy hasonló program (pl.: itt érinthető meg a multimediális Echolália szombaton kettőtől nyolcig).

A Csodaszarvasnál sajnos lemaradtunk a Flexible Juice duóról, akik meg úgy lettek a csütörtöki nap felfedezettjei számomra, hogy csak másnap hallgattam meg őket otthon, YouTube-ról. Viszont egy elég ütős post-rock banda kárpótolt, aminek a nevét nem sikerült kideríteni. Később pedig a PsyPorn alakított nagyot füstfelhőkben, egy Spielberg-féle sci-fi filmbe illő fényjátékkal kiegészítve.

A program úgy volt összevágva, hogy kora este ne ütközzön túl sok fellépés egymással, és legalább egyszer be lehessen járni minden színpad környékét anélkül, hogy lemaradnánk egy-egy nagyobb névről. A gitár (Gólya), az elektronikus zene (OTP, Vittula) és e kettő keveréke (Csodaszarvas), valamint a rap/hip-hop (Csűr) összeállításban mindenki megtalálhatja és gazdagíthatja a stílusát. Ismerkedések fesztiválozók, zenekarok és stílusok között, zene, vizualitás, irodalom egymáshoz közelítése – erről is szól ez a négy nap, egy csütörtök után megállapítva. (SZCS)

*

A Kolorádó nekem akkor kezdődik igazán, amikor bandukolunk a buszmegállótól a fesztivál felé, aztán egyszer csak lefékez mellettünk egy Moszkvics, hogy pattanjunk be, elvisz minket. A műszerfalon CCCP-s matrica, jobb helyen nem is lehetnénk. Menet közben összeszedünk még két embert, az autó korát meghazudtoló sebességgel és egy-egy életveszélyes manőver közreműködésével pedig seperc alatt a bejáratig repít bennünket.

Odabenn aztán nem kell sok idő, összetalálkozom Sallai Lacival, aki előző nap még a Felső Tízezer frontembereként lépett fel, ma pedig a Galaxisokban felel majd a basszusért. Pár szót váltunk a közeledő szakzárásról (Laci magyar-töri szakos tanárként fog végezni, remélhetőleg jó hatással lesz a diákok zenei ízlésére is), aztán mindenki megy a maga útjára. Csanáddal a hely feltérképezését a Gólya Udvar pultjánál kezdjük, a sör jó, csak kevés, a környéken egyelőre alig pár ember lézeng, pedig a törökök tényleg remek zenét játszottak, kár, hogy nem jöttek vissza. Hamar megállapítjuk, hogy kicsi és belakható fesztivál a Kolorádó, de valahogy semmi se hiányzik innen. És ha van is valami barkács jellege, az egyáltalán nem érződik a zenekari produkciók színvonalán. Ha legalább tízszer nem fogadtuk meg, hogy rögvest zenekart fogunk alapítani, akkor egyszer sem – ennél nagyobb fokmérője a minőségnek aligha lehet.

Míg beáll egy-egy együttes, legalább át lehet nézni az egyéb helyszínekre is. A Gólya szinte nagyszínpadnak tűnik a Csodaszarvashoz képest, ahol viszont hasonlóan minőségi zenékbe futunk bele az ingázások közepette (ha valaki rájön annak a postrock-bandának a nevére, mindenképp tudassa velünk!). Miközben egyik koncertről bóklászunk a másikra, a hőmérséklet rohamosan csökken – biztosan sokan le fogják még írni, de bizony hideg van a cserkészparkban, és keserves lesz az éjszaka, ha nem hoztunk pulcsit vagy egyelőre még kevés unicum dolgozik bennünk (esetleg nem kérezkedünk be egy útba eső sátorba).

Legyünk előrelátóak tehát, mert a Kolorádót nem lehet csak úgy otthagyni. Olyan otthonos bája van az egésznek, amit ritkán lehet megtapasztalni. A plédeken piknikező baráti társaságok az éjszaka közeledtével már egy-egy tábortüzet ülnek körül, mások függőágyakban gyűjtik az energiát, aztán ha valakinek ez se elég pihentető, még mindig mehet a Trafó Bálnába megfejteni az élet értelmét. Kicsit ehhez a világtól elzáró installációhoz hasonlítható a Kolorádó is: a budai hegyek között térerő nincs, és hacsak nem töltjük le otthon a FireChat nevű alkalmazást, jó pár órára lekerül az ember mindenféle térképről – nem mintha nem ez lenne a lényege egy ilyen napnak. A leírtak alapján akár egy hippifesztivál benyomását is kelhetné a rendezvény, ám a kép sokkal árnyaltabb: a lehető legkülönfélébb fesztiválozók gyűlnek össze, hogy néhány koncert segítségével kicsit kieresszék a gőzt és jól érezzék magukat.

Nekünk is nehéz volt szabadulni: párszor eldöntöttük, hogy ideje hazamenni, aztán mindig meghallottunk valami olyan zenét, ami mellett egyszerűen hiba lett volna elmenni. Nekem mindegyik közül a PsyPornon túl talán a DJ Bootsie Live Band volt a legszimpatikusabb, Lázár Tibor dobolása nagyon durván felrázott, Vázsonyi János szaxofonszólamainál gyilkosabbat pedig nem mostanában hallottam.

Visszafelé a hűvösvölgyi buszmegállóban épp javában szentségelünk azon, hogy még fél órát kell várni az éjszakaira, amikor lefékez mellettünk a garázsmenetbe tartó busz, hogy pattanjunk be, elvisz minket a Moszkváig. Olyan jó fej a sofőr, mintha egyenesen a cserkészparkból jött volna.  (NYG)

Fotó: Nyéki Gábor

2017-ben folytatjuk népszerű sorozatunkat: könyvheti (fél)szubjektív netnaplóink sorát. A 88. Ünnepi Könyvhét harmadik napjáról Gál Soma írását közöljük.

Mióta bölcsész lettem, még jobban irigylem a pesti gyerekeket.

Mert persze mindig is így volt ez, hiszen van metrójuk, villamosuk, sok hídjuk, szép nagy épületeik, McDonald’s-uk (igen, amikor még Keszthelyen nem volt meki), egy szónak is száz a vége, tök jó nekik.

Pár éve meg hozzátettem a hosszú listámhoz a Könyvhetet is.

Mint a szülinapot, úgy vártam június elejét, erről persze már beszéltünk. Idén volt az első alkalom, hogy elmúlt kicsit a bizsergés. Hiszen tavaly átélhettem, milyen dedikálóként ülni egy stand előtt, árgus szemekkel figyelni a kis könyvet, mikor veszi végre kézbe valaki, lapozgatja, netán meg is vásárolja. Idén pedig már bábaként állok a szerzők mellett.

Nem indul korán a nap, mert bár 10-re érkezem a Deák Ferenc utca felőli első standhoz, előző nap elkerült az információ, hogy csak délben nyitjuk Szőllőssy Balázzsal a boltot. Otthonról már kapom az előrejelzést, sajnos nagyon ramaty az idő Zalában, ami azt jelenti, hogy hamarosan Pestre is megérkezik a szél és az eső. Folyamatosan küzdünk is az elemekkel, Horváth Verocs is beszáll a ponyvával birkózásba. Na, ez már tényleg olyan, mint otthon! A vihar elől menekülve ponyvázni mindent, ami érték. Közben most vigasztalhatatlan szomorúságot is érzünk, hiszen a dedikációk folyamatosan zajlanak. Jövőre már minden irodalombarát tudni fogja: Könyvek Éjszakája ide vagy oda, a szombat az esős nap a Könyvhéten. Ennek ellenére sem Noszlopi Botond, sem Ármos Lóránd kedvét nem szegi az időjárás, Botond „eleget dedikáltam már” kijelentéssel húzódik be a stand nyújtotta menedék alá egy üveg borral. Mi is vígan cigarettázunk az „eresz” alatt, mert közben Urbán Bálint is megérkezett Szerényi Szabolccsal, hogy műszakot váltsanak, de semmi kedvem kiállni a pultból, hiszen alig volt még forgalom.

Itt álljunk meg egy szóra! Mert azért a „forgalom” szót használva nem mondok teljesen igazat. Bár iszonyú erővel fújja vissza őket a szél, folyamatosan hömpölyög a tömeg a Deák térről, de javarészt gondolom turisták, többen is jönnek oda angolul útbaigazítást kérni, mint könyvet vásárolni. A Mesebeszéd viszont még most is jól fogy, és szerzői példányokért is jönnek, és meg-megáll pár óvatlan áldozat az asztalt nézegetve, akikre azonnal lecsaphatunk az ajánlatainkkal.

Végül háromkor hagyom leváltatni magamat, persze majd visszaszaladok, de nagyon gyorsan az Írók Boltjánál kell lennem. Mondhatnám, hogy mert megígértem, de az ígéretet is azért kötöttem, mert megtisztelő és nagyon jó érzés Bödeccsel és Nyergessel dedikáltatni a Szép verseket, amit évek óta gyűjtök már, folytatva a nagyszüleim 80-as években megkezdett hagyományát. A 2017-es az egyik legkülönlegesebb darab lesz a polcon.

És megint szaladok, mert kisüt a nap, és Szabolccsal is szeretnék dedikáltatni, részint könyveladó-társi szolidaritásból, részszint mint kiváló prózistával. Mizsur Daninak is szikrázó napsütése és hosszú sora van (egyedül ezt az egy fajta sort szeretem kivárni a világon), szóval vidámságboldogság alakul megint. Az is csak pár percre árnyékolja be, hogy a tömegben muszájból tett kör közben a Gondolat standjánál beszerzem Szőnyi Ferenc kötetét, az utolsót. Szomorúan forgatom, miközben sétálok tovább, mert nem tudok mihez kezdeni a helyzettel, hogy sehol sem látom a nevét a dedikáló szerzők között. Egy-egy jó szaváért, kedves mosolyért ezerfős sorokat is kiállnék. És utána átlépnék Esterházy Péter, Jókai Anna, Megyesi Gusztáv, Oláh János, Szegedy-Maszák Mihály, Bárdos László sorába, és sajnos még olyan sok név áll ezen a listán.

Hasonló gondolatokkal hagyom el szombat este a Vörösmarty teret. Jó pár óra kell feldolgozni, hogy bár elveszítünk sok kedves szerzőt, barátot, mindig születnek új könyvek is, amik megérdemlik a tömegben való tolakodást és a figyelmünket.

Gál Soma

Kapcsolódó írások:

2017:

Könyvheti netnapló (1) – Név Nap

Könyvheti netnapló (2) – Fényes szelek

2016:

Könyvheti netnapló (1) – Eső és szaxofon

Könyvheti netnapló (2) – Nyúl Pál fantasztikus visszatérése a lapok hullámaira, a betűk tengerére

Könyvheti netnapló (3) – Mossa az eső össze…

Könyvheti netnapló (4) – Búcsú és vigalom

Könyvheti netnapló (5) – Végnapok

2015:

Könyvheti netnapló (1) – Tajtékos napok

Könyvheti netnapló (2) – Későn értem oda

Könyvheti netnapló (3) – Költők, ne sírjatok! 

Könyvheti netnapló (4) – Párhuzamos tervek

Könyvheti netnapló (5) – Lehet, hogy tévedek

2014:

Könyvheti netnapló (1) – A Magvető árnyékában

Könyvheti netnapló (2) – Turista. Költözködő.

Könyvheti netnapló (3) – A legszebb pillanat

Könyvheti netnapló (4) – A vasárnapi tyúkhúsleves helyett

Könyvheti netnapló (5) – Az utolsó utáni nap

2013:

Könyvheti netnapló (1) – A lapozgatás fétise

Könyvheti netnapló (2) – Ötszázasok és szertelenek

Könyvheti netnapló (3) – Könyvár

Könyvheti netnapló (4) – Száraz vihar

Könyvheti netnapló (5) – Kedves Könyvhét

2012:

Könyvheti netnapló (1) – Költ Pest-Buda, Junius 7d. 2012.

Könyvheti netnapló (2) – Vörösmarty Beach

Könyvheti netnapló (3) – Vörösmarty tér noir

Könyvheti netnapló (4) – Esni kell

Könyvheti netnapló (5) – Könyv/hét/vége

2011:

Könyvheti netnapló (1) – Gátszakadás

Könyvheti netnapló (2) – (S)tart

Könyvheti netnapló (3) – 1:4

Könyvheti netnapló (4) – Kis pogácsa és a pálló íróbácsi

Könyvheti netnapló (5) – A moira röhög

Könyvheti netnapló (6) – Az utolsó, meg a szerver

2017-ben folytatjuk népszerű sorozatunkat: könyvheti (fél)szubjektív netnaplóink sorát. A 88. Ünnepi Könyvhét negyedik napjáról Bödecs László írását közöljük.

Megmondom őszintén, nem sok kedvem van most írni. Csak hát kell. Bár éppenséggel a kellés mértéke sem nagy. Valójában senkinek sem kell írni. Belső késztetés, mások szórakoztatása, felemelése, ugyan már. Hiszen világos, hogy olvasni sincs időnk. Semmi sem végződik megértéssel feltétlenül, ami megfogalmazódik. Még csak meghallgatással, elolvasással sem. Mintha már akiknek ez a mindennapi kenyere, hogy olvasniuk kell, mondjuk szerkesztők, bármilyen nemű értelmezők, vagy csak emberek, akik mégis keresnek valami megnyugvást, értelmet, és mondjuk, a könyvekhez fordulnak, nos, olyan, mintha, ezek egyikének sem kellene igazán, inkább csak muszáj volna. És a muszáj arra hasonlít, amikor végül felhív a szeretőd egy éjszaka. Amikor a szerelmed éppen magányos, és sok huzavona után, mégis elmegy veled bulizni, mert te állsz kézre. Vagy, mert muszáj, másra mászik, mikor még mellette ülsz, mert veled mégiscsak nehezebb, mert sejti, hogy neked kell. Vagy, amikor már magasan jegyzett szerző vagy, és követelik rajtad a következő könyvet, mert muszáj eladniuk, és te nem hagyhatod őket cserben, mert azt már muszájból megveszik, elolvassák, mert azt tudja mindenki, hogy azért valamit muszáj, és ami muszáj, az azért megtörténik.

A kellés, az őrület, az engesztelhetetlen, abban, hogy kell, hit van, abból, hogy kell veríték, erkölcs és erő fakad, csupa érthetetlen, nagy szavak, tehetetlen testrészekben.

Pont ezért féltem írni ma, mert sejtettem, hogyha megindulnak a gondolataim, akkor személyesek lesznek, ha személyesek, akkor csalódottak lesznek. Ha elmondom, hogy csalódott vagyok, akkor nem lesz igazam teljesen, tudom, mert aligha vagyok olyan pozícióban, hogy érdekeljen bárkit, ha valami félelmetesről, mondjuk, rólunk beszélek, én sem tartom magam annyira, mások sem, hát tudom, hogy nem lehet teljesen igazam. Főleg így, hogy csak tényeket kellene leírnom, el kéne beszélnem, mi történt, mikor, kivel, de szemérmesen és bágyadtan inkább körüljárni kezdem, pedig épp elég lenne bevallani. Kudarcot vallottam. Csak attól félek, hogy ez a kudarc már nem csak az én kudarcom, hanem sokkal jelentőségteljesebb, nagyobb tényezők, nálam sokkal fontosabb dolgok kudarca is.

A Könyvhét most még egy kicsit szagosabb, mondjuk életszagúbb a tavalyinál. Mióta rendesen dolgozom, igazán tudom, milyen, ha muszáj ott lenni, végigcsinálni egy napot. És már megtapasztaltam, hogy ebben a beparcellázottságban mennyire muszáj volna az is, hogy éljünk utána. Annyira muszáj, hogy ki kell találni, tervezni kell, erőfeszítést kell tenni. Az élet, élés muszáj, és alig van időnk, energiánk rá, de szükséges felmutatni minden körülmények között, úgy tűnni mások előtt, hogy élünk, szinte élni. Alig emlékszem, mikor olvastam utoljára valamit, ami teljesen felszabadított, amit egészen önszántamból vettem kézbe, mindenféle kényszer nélkül. Nem igazán találtam semmiféle jó módszert az életre. Éttermekbe, filmekre járnak, nyaralni járnak, sportolni, legtöbben inni járnak, beszélgetni valahová, mondani-mondani egymásnak, hogy mit csináltak, viccesen mondani, komolyan mondani, csábítóan mondani, mesélni újra és újra nagyjából ugyanazt.

Jó könyvek kellenek, erős és komolyan vett kultúra, mert semmi más nem képes úgy szembesíteni azzal, amire nincs időnk egyébként felkészülni, hogy élni milyen nehéz, milyen lapos, csupa igazságtalanság, és körülöttünk minden csupa értelmetlenség, csupa halál. Csak tiszta és felkészült fejjel, csak súlyos és nehéz fejjel tudunk ünnepet élni, és hogy ne kelljen mindenkinek egyénileg száz évig szenvedni mire megérti, hogy mennyi mindent rosszul csinálunk, és még mennyi minden van, amit nem is lehet jól csinálni, erre és ilyen könyvek is kellenek.

Tegnap este buli volt a standoknál, ma fesztivál és zsibvásár hangulat, jó hangulat tulajdonképpen, fiatalok, öregek, fiúk és lányok boldogan és életszagúan, mégis valami általános kudarcérzetben, de talán nem is tudva róla, mert, aki látja, az sem kell, hogy beszéljen róla, évről-évre egyre kevesebb a megfelelő szavunk az ünnepre, egyre egysíkúbbak a módszereink a délutánra, az estére.

Mostanra kezdtem el nevetni magamon, hogy végre majdnem túl vagyok rajta, szinte minden hülyeségem kimondtam, jól érzem magam.

A Könyvhét, itt Magyarországon nagynak és szomorúnak volna az igazi, ez kéne, hogy legyen az egyik legfontosabb ünnepünk. A könyvünnepe tükrözi leginkább egy társadalom arcát, a könyveknek egyszerűen az kell, legyen a dolguk, hogy megmutassák az embert és az életet kicsiben. Ez mégis egy igencsak operett-vidám könyvheti vasárnap volt. Igazi kudarc, és mivel csak jót nevethetek rajta, az én kudarcom is.

*

(Először az Írók Boltjához érkezem, nagyjából három óra körül, ahol a tegnap éjszakai társaságnak is két tagja, Tibi és Andi fogadnak, mint a bolt képviselői a friss Apokrif könyvesek mindjárt kezdődő dedikálásán. Janó közben szervezi az asztalokat, a háttérből irányít, ahogy a képen látható, miközben Nyerges Gábor Ádámmal kokettál, aki még várja szerzőjét Mizsur Dánielt (Karc). A friss elsőkönyvesek közül Csillik Kristóf (Hüllők időszaka) érkezett hamarább, Andi már fotózza is, mire odaérek, nem hiába, Csilliknek ez lesz élete első könyvheti dedikálása, kell legyen egy kis drukk a háttérben. Mizsur, aki már előtte nap átesett a tűzkeresztségen a Vörösmarty téren, valamivel később érkezik. Fráter Zoltán is befut hamar, Csillik-kötet szerkesztői minőségében. Nagy örömömre, hiszen az eddigi napokon még sajnos nem futottunk össze. Meg még sokan. Két nagy asztalt ül körbe a társaságunk, csak erről elfelejtettem képet csinálni.

A két könyvet én tördeltem, így nem átallok szelfit kérni a szerzőktől (ja, de végül nem szelfi lett, mert megkértünk valakit, hogy fotózzon). Íme.

Miután Nyerges barátom kisegít egy „krokodílus” márkájú, meglepően finom szendviccsel, valahogy ráérezve, hogy még egy falatot sem ettem, rohanok át a FISz-standhoz a Vörösmartyra, hiszen már korábban beszereztem Szalay Álmos könyvét (Fák mindenütt), aki régen az Apokrifban is feltűnt szerző, nem mellesleg, bár remélem, erre nem emlékszik, még színész berkekből is volt afférunk. Ekkor Szendi Nórát noszogatom, hogy fényképezzen le minket, mikor elkészül, röhögve megjegyzi, hogy ezt a fejet a saját telefonjával is le akarja fotózni, és mutatja felénk. A kizárólag a kép kedvéért produkált fizimiskámat konstatálva megjegyzem, mikor mutatom a dedikálónak a képet, hogy „milyen öreg és ronda vagyok”, mire ő megnyugtat: „nem, csak eltörpül a szépséged mellettem”.

Valamikor ekkortájt jön Zelei Dávid, némi körözés után Kabai Lórit is megtaláljuk, akit szintén ezer éve nem láttam, így örömömben végül is tényleg szelfizésre kerül sor, csak nagyon nehéz megoldani, hogy elég messze tartsam, hogy látsszunk – szóval a gombot végül is valahogy a Szendi nyomja meg. Mindegy, remek kép lett.

Ezután már biztosan sörökért mentünk. Onnantól meg már minden olyan laza és tudósíthatatlan lett.

Nyerges Andrástól megkaptam már ajándékba dedikálva a Színünk és viszályunk című esszégyűjteményét, amikor a PIM-es Arany János fellépésre készültem nemrég. Ezért csak odaköszöntem, és megköszöntem személyesen is a szerzőnek. De előtte még csináltam ezt a lesi fotót.

Valamivel később még átszaladtam a Margó Fesztiválra, az előbb említett PIM-be, ahol valami rettenetesen rossz, erőltetetten bugyuta verseket olvastak fel mobiltelefonról, míg a nagypolgári környezetben, a szabadtéri színpad nézőtere mögött fröccsözgetve, híresebb fiatal alterzenészek, repperek, valamint a Litera, Jelenkor, és a Magvető szerkesztőinek többsége, meg néhány költő, író is beszélgettek, miután az Ivan & The Parazol zenélt foghíjas felállásban. Gyorsan inkább megkerestem Havasréti Józsefet a helyszínen a pokoli keltető forróságú díszteremben, akinek sajnos nem tudtam beülni a könyvbemutatójára, de voltam olyan pofátlan, hogy előtte még dedikáltatással zavartam az újonnan megjelent Nem csak egy kaland című könyve kapcsán.

Ezután visszatértem még a Könyvhétre. Körülnéztem újfent, felvettem magamban az utolsó pillanatképeket, meg van, amit telefonnal is, talán ekkor lehetett ez az Arany János-dalokat éneklő úriember. Pontosan nem tudom, csakúgy hátulról mertem nézni az egészet. Rám pedig később Bíbor köszönt hátulról, először nem is hittem a fülemnek, de tényleg engem szólított valaki. Vittünk kávét az édesanyjának a bódéhoz, ők családi vállalkozásként kiadót üzemeltetnek, így egész nap keményen dolgoztak már odakint valószínűleg.

Az ez évi Könyvhetem is a fiatal irodalmárokkal ért véget, megint hoztam söröket, de aztán már tényleg végképp minden laza és tudósíthatatlan lett. Szeretni való ez a Fiatal Írók Szövetsége, volt grillezés, borozás, amire csak ingere lehet az embernek, nem is szeretném másokkal tölteni a Könyvheteim végét, mint velük. Három óra múlva megyek dolgozni. Képek.)

Bödecs László

Kapcsolódó írások:

2017:

Könyvheti netnapló (1) – Név Nap

Könyvheti netnapló (2) – Fényes szelek

Könyvheti netnapló (3) – “Eleget dedikáltam már”

2016:

Könyvheti netnapló (1) – Eső és szaxofon

Könyvheti netnapló (2) – Nyúl Pál fantasztikus visszatérése a lapok hullámaira, a betűk tengerére

Könyvheti netnapló (3) – Mossa az eső össze…

Könyvheti netnapló (4) – Búcsú és vigalom

Könyvheti netnapló (5) – Végnapok

2015:

Könyvheti netnapló (1) – Tajtékos napok

Könyvheti netnapló (2) – Későn értem oda

Könyvheti netnapló (3) – Költők, ne sírjatok! 

Könyvheti netnapló (4) – Párhuzamos tervek

Könyvheti netnapló (5) – Lehet, hogy tévedek

2014:

Könyvheti netnapló (1) – A Magvető árnyékában

Könyvheti netnapló (2) – Turista. Költözködő.

Könyvheti netnapló (3) – A legszebb pillanat

Könyvheti netnapló (4) – A vasárnapi tyúkhúsleves helyett

Könyvheti netnapló (5) – Az utolsó utáni nap

2013:

Könyvheti netnapló (1) – A lapozgatás fétise

Könyvheti netnapló (2) – Ötszázasok és szertelenek

Könyvheti netnapló (3) – Könyvár

Könyvheti netnapló (4) – Száraz vihar

Könyvheti netnapló (5) – Kedves Könyvhét

2012:

Könyvheti netnapló (1) – Költ Pest-Buda, Junius 7d. 2012.

Könyvheti netnapló (2) – Vörösmarty Beach

Könyvheti netnapló (3) – Vörösmarty tér noir

Könyvheti netnapló (4) – Esni kell

Könyvheti netnapló (5) – Könyv/hét/vége

2011:

Könyvheti netnapló (1) – Gátszakadás

Könyvheti netnapló (2) – (S)tart

Könyvheti netnapló (3) – 1:4

Könyvheti netnapló (4) – Kis pogácsa és a pálló íróbácsi

Könyvheti netnapló (5) – A moira röhög

Könyvheti netnapló (6) – Az utolsó, meg a szerver

2017-ben folytatjuk népszerű sorozatunkat: könyvheti (fél)szubjektív netnaplóink sorát. A 88. Ünnepi Könyvhét záró, ötödik napjáról Szendi Nóra írását közöljük.

A Könyvtár Klubban ülünk, de csak azért, mert a Vörösmarty térre visszavonszolni magunkat a Fugából már szörnyen hervasztó lenne, talán még annál is jobban, mint kimenni délután kettőre a hétfői Könyvhétre, és az agypállasztó kánikulában végignézni a lassú haldoklást, miközben egy irracionális vagy legalábbis általunk beláthatatlan okokból kivezényelt turistacsoport grasszál fel-alá a pusztuló standok között ledózerolhatatlan jókedvvel.

A grasszálás nekünk ezúttal kimarad, azon egyszerű oknál fogva, hogy már alig-alig tudunk járni. Elhasználódtunk. Én még a magam nyugdíjas tempójában eltotyogok az Irodalmi Jelen standjáig, amit már napok óta tervezgettem a FISz-stand (inkább -stage) beszippantó és veszélyes Bermuda-háromszögének biztonságában, hogy tudniillik utánajárok, hátha látható ott a híres-hírhedt, beszerezhetetlen Enumeráció antológia, a kezembe vehetem, bizonyságot szerezhetek róla, hogy van. Hát nem, nincs, sehol a Könyvhéten, de hogy létezik, arról tegnap fanyarmód jót beszélgettünk Kabai Lórival, aki amúgy szívesen kölcsönadja, ha igényt tartok rá. Meglátom, mert rövid az élet, és hosszú a seregszemle, és annyi minden fontos dolgot kellene még elolvasni. Amire a Könyvhéten, abszurd (bár érthető) módon, sok idő nincs.

Tehát a totyogás. Esetemben vissza Nyerges Gábrishoz, akivel az utolsó, szomorú napon igyekszünk netnaplózáshoz vadászni a témákat, amelyek ezúttal nem hevernek az utcán, azaz a téren. Azon tanakszunk, hogy ezeket a turistákat vajon a Könyvhétre vezényelték ki, akkor mi értelme, nem látnak belőle semmit, vagy úgy simán a Vörösmartyra vezényelték ki, de akkor is mi értelme, nem látnak belőle semmit (mármint a pusztuló standok miatt, amelyek eltakarják a látképet).

Rövid intermezzo a JAK-stand maradványainál, kiderül, hogy a magyar irodalom vészes helyzete dacára (illetve ezzel párhuzamosan, miért ne, elég tudathasadt időket élünk) egészen sikeres Könyvhetet zártak, és ezt mi, FISz-esek is elmondhatjuk magunkról, a pultba beálló szerzők, az örökmozgó búgócsigaként pörgő, egyszerre könyvet áruló és grillpartit rittyentő Hyross Ferivel az élen, szívderítően sok érdeklődőt vonzottak a standhoz, és nem is hagyták őket (a szelíd erőszaktól sem visszariadva, hiszen mindent a kultúráért) üres kézzel elmenni.

Az optimista élménycserebere után Kassai Zsiga rituálisan (a fotó, pontosabban a penetráns reakcióidővel mozduló tudósító kedvéért kétszer is) bezárja a standot.

Átvonulunk a FISz-stand, szeretett bázisunk romjaihoz, szétpakoljuk az összerakott székeket, és várunk. Bödecs Lacira és Gál Somára, meg alapvetően a mai nap (legalábbis számunkra) egyetlen érdemi programjára, Szalay Álmos debütkötetének bemutatójára. Amelyen, rendhagyó helyzet, bár korántsem főszerepben, maga a tudósító is részt vesz: a Könyvhét ihlető és mindenkit összehozó napjai során kristályosodott ki, hogy a bemutatón nemcsak Gábris, illetve Soma, a kötet szerkesztője fog beszélgetni a szerzővel, de jómagam, az olvasószerkesztő is szót kaphat majd.

A magam részéről (nem pusztán), érintettségem okán, ezt a kötetet vártam a leginkább a Könyvhéten: Álmos könyve nemcsak olvasószerkesztőként, de mezei olvasóként, sőt írótársként is nagy élményt jelentett, vérbő prózanyelve, párbeszédei, humora miatt még a könyvmunkáslét (határidők szorítása miatti) legembertpróbálóbb pillanataiban is üdítő volt. A bemutató pedig valóban a nap fénypontja: az esemény első felvonásában Gábris és Álmos beszélgetése hallható, illetve az egyik kedvenc részem a szerző előadásában, aki elmondása szerint színésznek (merthogy művészeti területek közt mozgó polihisztorról van szó) ripacs volt – ezek szerint akkor üdvös volt íróvá avanzsálnia.

A második etapban négyen beszélgetünk (próbálva odafigyelni, hogy azért szegény szerző is szóhoz jusson az okoskodó szerkesztők mellett), érzem, hogy az a pár mondat, ami elhagyja a számat, kicsit cizelláltabbra sikerülne a Könyvhét első napján, mindenki fáradt, de a közönség szerint élvezetes bemutató volt, és láthatólag Álmos is örül, valamennyien örülünk, szeretettel lapogatjuk egymást, Tinkó Máté lő rólunk egy „megcsináltuk, srácok” fotót a Fuga előtt.

Túléltük, mondja valamelyikünk, amúgy indifferens, ki lehetett, bárki, és persze nem a bemutatóra értette, hanem erre az egészre. A Könyvhétre. És egyetértek, pedig szégyelljem magam, nem árultam standban, nem jelent meg könyvem, nem dedikáltam, ma írok először tudósítást, és mégis. Az időjárás viszontagságai, a talpalás, a smúzolás, az esti kikerülhetetlen bulik, bulikák. Amelyekről annyit vitatkoztunk, hogy akkor ez most legitim dolog, hogy a magyar kultúra (egyik) legfontosabb ünnepén, a Könyvhéten vajon illik-e ennyire ipszilon, sőt zé generációsan viselkedni, standban denszelgetni, minden nap könyvek éjszakájásat játszani, urambocsá, írók egymás közt, elfelejteni időnként, hogy amúgy most az irodalomról, nem pedig szimpla haverkodásról-idétlenkedésről van szó. (Szintén érintettségem okán inkább nem foglalnék állást a kérdésben.)

Szóval a Könyvtár Klubban ülünk, Szalay Álmos bemutatója után, egy maroknyi csapat, mert nem merjük visszatolni az orrunkat a Vörösmartyra, ahol feltehetőleg már nincs semmi, és ez túl szomorú. Meg ahol végre nem kell toitoi vécében egyensúlyozni, miközben az ember alatt épp átdübörög a kisföldalatti, meg bányalóként köröket róni, aranyköpéseket jegyzetelni a netnaplóhoz, csak egyszerűen ülni, és ilyen hülye, bennfentes és belterjes sztorikat mesélni egymásnak egymásról, mint amilyeneket (részben) én is mesélek most.

Túléltük. Túléltük? Túl lehet ezt egyáltalán élni? Nem arra gondolok, hogy néhány este keveset aludtunk és nekieresztettük magunkat, inkább arra, hogy folyóiratot és/vagy könyveket csinálunk aligpénzért, szerelemből egész évben, évről évre, nagyon sokan. Ezt nem lehet túlélni, mert ezt éljük, túl-, de főleg kinőhetetlenül. Minden más – bor, grillkaja, pletykagyár – csak körítés.

Szendi Nóra

Kapcsolódó írások:

2017:

Könyvheti netnapló (1) – Név Nap

Könyvheti netnapló (2) – Fényes szelek

Könyvheti netnapló (3) – “Eleget dedikáltam már”

Könyvheti netnapló (4) – Tudósítok, tehát vagyok

2016:

Könyvheti netnapló (1) – Eső és szaxofon

Könyvheti netnapló (2) – Nyúl Pál fantasztikus visszatérése a lapok hullámaira, a betűk tengerére

Könyvheti netnapló (3) – Mossa az eső össze…

Könyvheti netnapló (4) – Búcsú és vigalom

Könyvheti netnapló (5) – Végnapok

2015:

Könyvheti netnapló (1) – Tajtékos napok

Könyvheti netnapló (2) – Későn értem oda

Könyvheti netnapló (3) – Költők, ne sírjatok! 

Könyvheti netnapló (4) – Párhuzamos tervek

Könyvheti netnapló (5) – Lehet, hogy tévedek

2014:

Könyvheti netnapló (1) – A Magvető árnyékában

Könyvheti netnapló (2) – Turista. Költözködő.

Könyvheti netnapló (3) – A legszebb pillanat

Könyvheti netnapló (4) – A vasárnapi tyúkhúsleves helyett

Könyvheti netnapló (5) – Az utolsó utáni nap

2013:

Könyvheti netnapló (1) – A lapozgatás fétise

Könyvheti netnapló (2) – Ötszázasok és szertelenek

Könyvheti netnapló (3) – Könyvár

Könyvheti netnapló (4) – Száraz vihar

Könyvheti netnapló (5) – Kedves Könyvhét

2012:

Könyvheti netnapló (1) – Költ Pest-Buda, Junius 7d. 2012.

Könyvheti netnapló (2) – Vörösmarty Beach

Könyvheti netnapló (3) – Vörösmarty tér noir

Könyvheti netnapló (4) – Esni kell

Könyvheti netnapló (5) – Könyv/hét/vége

2011:

Könyvheti netnapló (1) – Gátszakadás

Könyvheti netnapló (2) – (S)tart

Könyvheti netnapló (3) – 1:4

Könyvheti netnapló (4) – Kis pogácsa és a pálló íróbácsi

Könyvheti netnapló (5) – A moira röhög

Könyvheti netnapló (6) – Az utolsó, meg a szerver

a mufurc Mikulás elvigyorodott, így felsejtve sárga fogait, majd, mint egy kazánház, lassan höcögő kacajban tört ki – Bali Farkas írja az Apokrif naplóját.

Lacispétert nem lehetett lenyugtatni. Olyan ideges lett, hogy a feje és a nyaka összes tüskéje görcsös remegésbe kezdett. Duruzsolt valamit ágnyelven, amitől még egy útszéli rózsabogár is elpirult volna. Mürmüle lovag mindent megtett, hogy barátját megnyugtassa, de hiába. Lacispéter már indulás előtt megmondta, hogy ilyenkor veszélyes nekivágni az útnak, túl nagy a szárazság. A girnyóhintónak nem való a terep ilyenkor. Mint általában, megint igaza volt.

De hát pont a szárazság volt Mürmüle legnagyobb baja. Olyan régen nem esett már, hogy a Kőristorony körülötti földek szinte teljesen kiszáradtak. A falusiak a tartalékokkal aligha húzzák ki a telet, ha idén silány lesz a termés. Egyébként is, nem ment akkoriban jól a szekér. A záporbombázás óta a környékbelieknek épp hogy futotta új tetőre. A Gatyamadzagfői mozi felújításáról meg álmodni is csak pár év múlva lehetett.

Mürmüle váltig állította, hogy az öntözőrendszerrel történhetett valami. Ezt még a záporbombázás előtt építették, egy bárányfelhő akollal együtt, aminek elég vizet kellene adnia ilyen időben is. Valamit csinálni kellett. Aresz nem volt otthon, elutazott valami mélytengeri rokonokhoz Deszkafenékpusztára. A repülés így elmaradt, maradt a várakozás, vagy a girnyómobil. Tudod, az a hintószerű kis kocsi, csak nem húzzák lovak. Nem meséltem még róla? Na, ugye emlékszel rá!

Lacispéter, bár minden csápja, levele, kérgének összes repedése ellenezte az utat, elkísérte vakmerő lovag barátját. Hiába mondta, hogy minden idősebb áglény, sőt még az egyik termesz rajparancsnok is azt mondták, hogy nemsokára éktelen zuhé készül. Nem volt mit tennie, hiszen annál, hogy igaza van, csak azt utálta jobban, ha Mürmüle egyedül marad a bajban saját meggondolatlansága okán.

Mint tudod, a girnyómobil külső abroncsai levedlett sikló- és pocsolyamederbe száradt gilisztabőrből vannak. Jó választás, ha az ember tavasszal, vagy ősszel indulna útnak, a nedves földön úgy suhannak a kerekek, mint az álom. Ám ebben a gatyarohasztó száraz melegben Alig egy órával az után, hogy elindultak, megtörtént a baj. A száguldás egy száraz kukoricahéj törte meg. Hosszában fölvágta a bal első kereket, de Mürmülének csodával határos módon, borulás nélkül sikerült megállítania a járművet.

Lacispéter először nem szólt semmit, csak dühében úgy kivágta a kocsi ajtaját, hogy az a lendülettől azonnal visszacsapódott, és odacsípte kedvenc lapunadrágja zsebét. A lyukon csak úgy ömlött ki a zsálya. Hirtelen utánanyúlt és megmentett annyit, amennyit csak tudott. Továbbra is mélyen hallgatva áttuszkolta maradékot a dióhéjbatyuja egyik zsebébe, majd egy csipetnyiből zsályapálcát hajtott. Addig dörzsölgette az egyik végét, amíg az a kékes lángon el nem kezdett égni, majd nyugtató parázzsá vált. Lacispéter szó nélkül, de sokat mondóan szuszogva eregette a füstpamacsokat, amelyek mindegyikébe, mintha beleírták volna: „Ugye megmondtam…”.

– Nem hoztam se foltozót, se pótkereket. Kölcsön kellett adni a szomszédéknak – suttogta megbánóan Mürmüle.

Mürmüle nem beszélt jól ágnyelven, de azt értette, hogy erre az újságra Lacispéter valami fájós térdet emlegetett, meg hogy most már legalább egy napi járóföldre vannak otthonról. Hátranézett, és látta, hogy valóban, már túl messze vannak otthonról, a Kőristorony úgy tűnt, egy piknik után ott felejtett fogpiszkáló a láthatáron. Mire visszafordult, Lacispéter már kékes füstfelhőben sántikált valamerre. Tudta, hogy ilyenkor nem szabad zavarni. Kidühöngi magát, aztán, majd ha visszajön, megbontják a vésztartalék kulacsot, és nemsokára csak kacagnak az egészen. Amíg Lacispéter bicegő mártírsétáját rótta, Mürmüle gondolta, feltúrja a girnyómobilt, hátha az Aresz hagyott itt legalább egy-két szem rágót, amikor kivitték a vasútra. Még az üléseket is kiszedte, de azok alatt sem talált porcicákon és atkakandúrokon kívül semmit. Dolga végeztével leterítette a pokrócot, ami a hátsó ülések hibáit volt hivatott leplezni, és úgy döntött, szundít egyet a napon.

Alig hunyta le a szemét, máris ismerősen recsegő térdek hangjára lett figyelmes. Fél szemmel odasandított. Nem volt benne biztos, hogy „felébredjen-e” már. Az apró áglény egy akkora halom szikkadt levéllel, elszáradt hajtással és gallyal tért vissza, ami testsúlyának legalább öt-hatszorosa lehetett. Ásott egy kis gödröt, majd tűzrakáshoz kezdett.

– Miért gyújtasz tüzet? Dög meleg van – ült fel szundijából Mürmüle.

–  Itt az eső – érkezett a hideg válasz.

És valóban. Úgy látszik nem is olyan kis időre szundított el Mürmüle, végeláthatatlan szürkeség köszönt vissza rá, mikor felnézett. Lacispéter a zsályapálcája parazsával begyújtotta a kupacot és recsegve-ropogva leheveredett a tűz mellé. Alig, hogy elhelyezkedett, hajtott magának még egy pálcát. Ezt már a lobogó tábortűzben gyújtotta meg. Pár perc múlva megérkezett az eső hideg szellete.

Mürmüle már vagy fél órája küzdött a vacogás ellen. Túl büszke volt ahhoz, hogy azonnal közelebb húzódjon. Csak támaszkodott a kocsi oldalának dőlve, és fütyörészett. Csak akkor ült le, amikor elkezdett cseperegni az eső. Lacispéter tüzei közelében nem esik az eső. Ez is egy olyan trükk volt, amit Mürmüle nem tudott megfejteni. Mikor megkérte barátját, magyarázza el, hogyan is működik, hátha ő is kipróbálná, Lacispéter csak ágnyelven tudta elmagyarázni. Ilyenkor Mürmüle a tűz és eső szavakon kívül nem sokat értett az egészből, de bölcsen bólogatott.

Így üldögéltek csöndben, amíg be nem sötétedett. Lacispéter, hogy megtörje a csendet pitypangul kezdett énekelni, ezt a nyelvet Mürmüle is jól ismerte, néha be is szállt, bár a legtöbb változatot nem ismerte, lehet, hogy azok Lacispéter saját átköltései voltak. Mikor a Két tiszavirágról című románc negyedik, és egyben utolsó variációját is elfújták, a tűz már csak alig égett. Mürmülének átfutott a fején a gondolat, hogy elindul tüzelőért, de nem látott, semmit, a Holdhajó vitorláját minden felé kitakarták a felhők, pedig akkor este már valószínűleg újra betelt. Aztán meg, mit is tudnának a tűzre rakni, ha már órák óta esik az eső. Talán, ha a girnyómobil csomagtartójában lenne valami éghető.

Gondolatmenetét Lacispéter azzal törte meg, hogy fájdalmasat roppantva, térdtől lefelé letörte bal lábszárát, majd a tűzbe vetette. Mürmüle lovag, pedig sokat látott már, szóhoz sem tudott jutni. Egy gyors szemkerekítés után, továbbra is igyekezett úgy tenni, mintha semmi meghökkentő nem lenne abban, hogy barátja épp az imént tűkezűleg fél lábra megsántította magát. Egy-két óra múlva, mikor már éppen csak parázslott a csonk, Lacispéter megismételte a mutatványt a másik lábával is. Mürmüle ezt már nem hagyhatta szó nélkül. Először is kifújta a levegőt, jó mélyről, majd megköszörülte a torkában lévő távolbanézőt.

– Nyugalom, van másik a batyumban – bökte oda Lacispéter egy újabb zsályapálcát gyújtva.

– Akkor mi a bánatért nem mondtad? Én meg már…

– Mert azt akartam, még rosszabbul érezd magad az ostoba ötleted miatt. Én megmondtam, hogy nemsokára itt a zuhé – sisteregte a választ Lacispéter, majd a dióhéjbatyuból előkerült két pótláb. Térdcsonkjait óvatosan megmártotta a parázsban, majd az izzó pontnál összeforrasztotta az új futóművekkel. Úgy mozogtak, mint egy frissen olajozott kredencajtó Apakirály műhelyében. –  Finom meleg. Most igazán sajnálhatod, hogy nem vagy botlábú.

Mürmüle lovag agyát elöntötte a lila köd, mire Lacispéter rákacsintott az egyik kitinszemhéjával, ettől a lovag minden dühe azonnal szertefoszlott. Ebben a pillanatban egyszerre felhőtlen kacagásban törtek ki.  Bárcsak az idő is így tett volna. Miután előkerült a kulacs, és megpecsételték a békét, a zuhé már egy cseppet sem zavarta őket. Mürmüle rémisztő kalandjait kezdte mesélni. Pont a legizgalmasabb résznél tartott, amikor hirtelen elhallgatott. Valami nagyot és fényeset pillantott meg a láthatáron. Nem látta még, pontosan mi az, csak annyi volt kivehető, hogy fényes, kerek, és egyre közeledik. Fémes, zakatoló hangja volt.

Hamarosan egy Aresz sztorijaiba illő hihetetlen fémmonstrum állt meg mellettük. Olyan volt, mint egy gigászi rozsdás gőzmozdony. Vagy inkább egy óriás talicska kéményekkel? Ugyanis egy kereke volt. Egy hatalmas kerék, amely vörös lángokban úszott. A masiniszta sem várt sokáig, hogy megmutassa magát.  Alig hogy éles csikorgó hangon megállt, a fémszörnyeteg oldala nyöszörögni kezdett, majd egy öblös kondulással feltárult rajta egy ajtó. Marcona, tengerészforma alak nézett vissza megszeppent lovagra és áglény bajtársára, akinek mintha tényleg földbe gyökerezett volna a lába. A szigorú tekintet dús szemöldök, és ritkás ősz haj szegélyezte, lejjebb áthatolhatatlan páncélként terpeszkedett egy dús göndör, szürkés sárga szakállrengeteg. Lábán rozsdacsizma. Ez tökéletesen harmonizált gyér haján ülő prémszegélyes sisakjával. Térde alá nyúló fekete kaftánját vastag bőröv fogta át. A kerék lángnyelveinek fényében úgy festett, mint a Télapó gonosz ikertestvére. Ha eddig nem lett volna elég félelmetes, a mufurc Mikulás elvigyorodott, így felsejtve sárga fogait, majd, mint egy kazánház, lassan höcögő kacajban tört ki.

– Nem félnyi, bogárkaim! Brát vogyok. Nevim Taliga, Iván Kuzmics. Harci feknősöt keresem. Aréj, Arész, régi jóbrátom. Azt mondtak nekim a Körözöttes Takony tokán lokik.

–  Kőristorony – suttogta szúnyoghangon Lacispéter.

–  Mit mondod? – hajolt kicsit lejjebb Iván.

–  Kőristorony – Lacispéter megrázta magát, aztán már rendes hangján folytatta. – Mi is ott lakunk.

A Lángtalpas Olga, merthogy Iván Kuzmics ezt a frappáns nevet szánta saját kezűleg épített teremtményének, belülről már egészen kellemes, sőt otthonos hangulatot árasztott. Iván, miután rájuk adott egy-egy fekete báránypokrócot, kenyérrel és sóval kínálta őket, ahogy azt vendéggel illik. Ezt forró tea és káposztaleves követte. Az utolsó falat után már a pokróc sem kellett. Taliga kapitány mindent tudni akart róluk, honnan, miért ismerik Areszt, és milyen egyéb kalandjaik voltak vele vagy nélküle. Jól láthatóan nagyon megkedvelte utasait, mert hamar ő is nekilátott a meséknek. Kissé döcögősen ment a beszélgetés. Egyrészt azért, mert Iván minden második mondata volt nagyjából értelmes, másrészt azért, mert az otthonos utastér minden egyes négyzetcentiméterét valami textília, fotó vagy rajz díszítette. Furcsa volt, de egyáltalán nem volt kaotikus, meg volt a maga kopottas bája, pont úgy, mint a kapitánynak.

Iván olyan gyermekkori csínyekről számolt be, amikkel egy életre elég zsarolási alappal szolgált a vitézeknek. Areszt végre meg tudták fogni valamivel. Lassan döcögtek hazafelé. Ebben az ítéletidőben nem lett volna tanácsos gyorsabban vontatni a girnyómobilt. Reggelre haza is értek. Alig várták már, hogy meglephessék Areszt a régi jóbrát érkezésével.

Telefonkönyv

In memoriam Hankiss Elemér

(megjelent az Apokrif 2015/2. számában)

Szaporodik mobilomban a halottak száma:
apám, barátom, mesterem,
közeli rokonok, távoli ismerősök,
egykor meghitt vagy csak tervezett
találkozások, beszélgetések
emléke, ígérete.
Akárkit keresek, mind gyakrabban őket
találom – fáj, mégis megnyugtató
látni, hogy voltak, vannak. Kitörölni
nem volna szívem, végképp úgysem lehet.
Jöjjön inkább – ezt akarták ők is –
az új nemzedék, ők javítsanak
a folyton romló arányokon,
írják be magukat a könyvbe, alakítsák
a befejezetlen emberi rendet.

Járkálj csak

(megjelent az Apokrif 2015/2. számában)

Lépéseid súlya alatt, talpad nyomán
rendre beomlik az út, akár a tárna,
és ha rohansz, csak annál sebesebben.
Lassíts. Járkálj csak könnyedén, mint Jézus
képe a feszített víztükör lapján.

Exkluzív

(megjelent az Apokrif 2015/2. számában)

Van fizetésem, vehetek végre új
postaládazárat és velúr impregnálót:
a védettség luxuskellékeit.
Többé nem éhenkórász alanyi
költő leszek, lelki hajléktalan,
huzatos kapualj mélyén átázott,
ingyen szórólap, hanem strapabíró,
vízhatlan és pászentos lábbeli,
privát, zárt postaláda, akihez
nem jár több két kulcsnál, továbbiak
igény szerint szaküzletben felárért
másolhatók. Van fizetésem – slussz, passz.

Fenyvesi Orsolya, Izsó Zita, Simon Bettina és Terék Anna felolvasóestje

„Senki sem száradhat meg nyakig a vízben.” (Alice Csodaországban, 1951)

Időpont: 2017. június 27., 19 óra

Helyszín: Nyitott Műhely, Bp. XII. ker, Ráth György u.4.

További részletek: facebook.

Az esemény Fenyvesi Orsolya, Izsó Zita, Simon Bettina és Terék Anna zuglói estjének folytatása. A négy alkotó versvilága nem áll távol egymástól, a víz és a tenger metaforája és összetett jelentésrétegei fontos szerepet töltenek be a szövegeikben. Második közös felolvasásuk ismét egy különleges alámerülés a szimbólum használatának mélységeibe.

Az esten Janković-Izsó Nóra és Csüllög Anna egyedi, balladisztikus feldolgozásokat játszanak majd (Sufjan Stevens, Florence and The Machine, Johnny Flynn) a folk és az alternatív világából. A megszólaló zenék középpontjában szintén a víz tematikája áll, így szövegben és zeneileg is összhangot teremtenek az elhangzó versekkel.

Fenyvesi Orsolya (1986) költő, jelenleg Budapesten él. Kötetei: Tükrök állatai (2013, JAK+PRAE.HU), Ostrom (2015, Kalligram).

Izsó Zita (1986) Gérecz Attila-díjas költő, műfordító, drámaíró. Kötetei: Tengerlakó (2011), Színről színre (2014), Pesti nő (interjúk, 2017). Jelenleg a FISZ és a Jelenkor Kiadó világirodalmi sorozatának szerkesztője, továbbá Ayhan Gökhannal közösen szerkeszti az Üveghegy című gyerekirodalmi oldalt (uveghegy.com) és az Átjáró kulturális és közéleti blogot (ayhanizso.blogspot.com).

Simon Bettina 1990-ben született Miskolcon. Költő, művészettörténész. Az ELTÉ-n diplomázott, a József Attila Kör tagja. Első kötete megjelenés előtt áll. Jelenleg Budapesten él.

Terék Anna 1984-ben született Topolyán. Költő, drámaíró. Kötetei: Mosolyszakadás (2007), Duna utca (2011), Vajdasági lakodalom (2016). Harmadik verseskötete a Könyvhéten jelent meg a Forum Könyvkiadónál. 2011-ben Duna utca című kötetéért Sinkó-díjat kapott.

És a volt osztályfőnököm, a Magdika? Ki nem állhatom. Ha összefutunk valahol a városban, mindig azzal jön nekem, hogy Zsuzsa, higgye el, a férfiak csak az anyagilag független, erős nőket veszik emberszámba, és hogy még nem késő egyetemre menni. Tiszta agyrém. És mikor beszél, folyton rángatózik az arca. Csoda, hogy nem esik le a szemüvege. Tényleg, nem is mondtam, a múltkor összefutottunk a szupermarketben a csemegepultnál, és persze megint elkezdte mondani a szokásos szövegét, én pedig azzal mentettem ki magam, hogy segítenem kell neked itthon, ezért ne haragudjon, de rohannom kell, és úgy otthagytam, hogy a kasszánál majdnem elfelejtettem fizetni. Utálom azt a nőt, komolyan mondom. Pedig az érettségi előtt az egyik felkészítő kurzuson egyszer bizalmasan odasúgta nekem, hogy én vagyok a kedvenc diákja, mert látja rajtam, hogy milyen szorgalmasan tanulok. – Halmi Tibor  írja az Apokrif naplóját.

(1): Tudod mit, én elmegyek erre az osztálytalálkozóra.

(2): Tudod mit, menjél.

(1): Na, ne izélj már. Most komolyan.

(2): Nem izéllek, tényleg menj el.

(1): Hogy lehetsz ilyen gonosz. Tudod, hogy ez mennyire fontos nekem.

(2): Hát, ha igazán fontos volna, akkor nem hagytad volna ki az előző kettőt.

(1): Jó, de ez most egy kerek szám.

(2):  Tényleg, mennyi is?

(1): A tizenötödik.

(2): Azta! Nem tudtam, hogy egy ilyen öreg tyúkot vettem feleségül.

(1): Na, ne bolondozz már.

(2): Drágám, sose voltam még ennyire komoly. Teljes csirkemellszélességgel melletted állok.

(1): Nem vagy vicces.

(2): Oké-oké, bocs. Szóval…

(1): Szóval, nem tudom.

(2): Az előbb még azt mondtad, elmész.

(1): Az előbb volt, még a hülye vicceid előtt. Most elbizonytalanodtam. Ha belegondolok, milyen kérdésekkel bombáznak majd. „Zsuzsi, mit csinálsz most? Mi történt veled a középiskola óta?” Ha Petra ott lesz, ő biztosan megkérdezi. Annak idején padtársak voltunk, és folyton rivalizáltunk. Kinek vannak jobb jegyei, melyikünk fenekét nézik meg jobban a srácok. Tudom, gyerekes hülyeség, meg minden, de esküszöm vérig voltam sértve, ha a tanárnő nekem négyest, neki meg ötöst adott szertornából. Egyszerűen nem tudtam elviselni, hogy bármiben is jobb legyen nálam. Most úgy tudom, egy ügyvédi irodában dolgozik. Mit mondok majd neki, ha megkérdezi, mit dolgozom?

(2): Mondd azt, hogy a világ legszebb karrierjének szenteled az életed: gyereket nevelsz. Két szép, egészséges gyereket.

(1): És a volt osztályfőnököm, a Magdika? Ki nem állhatom. Ha összefutunk valahol a városban, mindig azzal jön nekem, hogy „Zsuzsa, higgye el, a férfiak csak az anyagilag független, erős nőket veszik emberszámba”, és hogy még nem késő egyetemre menni. Tiszta agyrém. És mikor beszél, folyton rángatózik az arca. Csoda, hogy nem esik le a szemüvege. Tényleg, nem is mondtam, a múltkor összefutottunk a szupermarketben a csemegepultnál, és persze megint elkezdte mondani a szokásos szövegét, én pedig azzal mentettem ki magam, hogy segítenem kell neked itthon, ezért ne haragudjon, de rohannom kell, és úgy otthagytam, hogy a kasszánál majdnem elfelejtettem fizetni. Utálom azt a nőt, komolyan mondom. Pedig az érettségi előtt az egyik felkészítő kurzuson egyszer bizalmasan odasúgta nekem, hogy én vagyok a kedvenc diákja, mert látja rajtam, hogy milyen szorgalmasan tanulok.

(2): Na, ez nekem új, ezt nem is említetted korábban.

(1): Na látod, úgy tűnik, vannak még előtted titkaim. (Szelíden mosolyog.)  

(2): Szóval, akkor most mégsem mész el.

(1): Ezt egy szóval sem mondtam, csak annyi, hogy még gondolkodnom kell rajta.

(2): Hát, hacsak nem pizsama-partira mész, akkor nem ártana ezt minél hamarabb eldöntened. Mindjárt besötétedik.

(1): Jó-jó, ezt én is tudom. De ha sürgetsz, azzal nem segítesz.

(2): Figyelj, menj csak el. A gyerekek ellesznek velem. A Szandrának majd mesélek lefekvéskor valami hercegnőset is, hogy biztos elaludjon.

(1): De megígéred, hogy Tominak nem engeded meg, hogy tévét nézzen kilenc után? Mindig az van, hogy odatelepszik melléd, és az istennek sem lehet mellőled kirángatni. Aztán ha rászólok a fiatalúrra, akkor meg én vagyok a gonosz.

(2): Nyugi, mintaapa leszek ezúttal. Semmi késő esti tévézés, becsszó.

(1): Remélem is.

(2): Szóval?

(1): Ne sürgess, még végig se gondoltam normálisan az egészet.

(2): Mit kell ezen ennyit gondolkodni? Mit tart vissza, mármint az osztályfőnöködön és a nemeziseden kívül? (Nevet.)

(1): Már megint nem veszel komolyan.

(2): Ó, mennyei szívem dehogynem, dehogynem. (Visszafojtott kuncogás.)

(1): Hát, a hangsúlyod alapján nem ez jön le.

(2): Ugyan, tudod, hogy milyen világra szólóan szeszélyesek a hangszálaim. Isten bizony, ha szeszélyességi versenyt hirdetnének itt, a kerületben, én egészen biztosan benevezném rá a hangszálaimat. Szerintem még dobogós is lennék velük.

(1): Jól van, jól van, vettem a célzást. Csak légy szíves, hagyd már abba. Ehhez most nincs kedvem.

(2): Hm, oké-oké, úgy tűnik, ma nem veszed a lapot.

(1): Nem, most az osztálytalálkozót kell eldöntenem. És még nem tudom, mi legyen.

(2): Figyelj, ha ekkora problémát jelent eldönteni, akkor egyszerűen csak hagyd lógva az egészet. És ha véletlenül összefutsz a volt tanároddal, és ő megemlíti a dolgot, mondd azt, hogy nem kaptad meg a levelet. Más lett azóta az e-mail címed, vagy bármi. Mit tudom én, találj ki valami hazugságot.

(1): Nem, az nem megy, nem szeretek hazudni. Ha hazudnom kell, mindig elpirulok. És utálom, ha mások látják rajtam, hogy nem mondok igazat. Az nagyon kellemetlen. A Magdikától is vérvörös fejjel távoztam.

(2): Oké, te tudod. Csak szerintem nincs értelme ezen ennyit rágódni. Menj el, és érzed jól magad, vagy maradj itthon, de akkor ne beszéljünk többet erről.

(1): (Kifakad.) Persze, neked könnyű. Nem neked kellett otthagyni az állásodat, azért mert terhes vagy. Nem téged nem vettek vissza, miután megszülted a második gyereked is. Nem neked kell egész nap itthon maradnod Szandrával, vigyáznod rá, hogy nem csináljon semmi butaságot.

(2): Aha, értem, szóval már megint erről van szó, hogy neked kell itthon maradnod a gyerekekkel.

(1): (Halkan, erőtlenül.)  Nem csak erről…

(2): Tudod, hogy én reggeltől estig dolgozom. Hajnalban megyek, és csak késő délután jövök haza. Amikor hazaérek, általában hulla fáradt vagyok. Mikor foglakozzam velük? Most komolyan, mondd meg nekem, mikor?

(1): (Valamivel határozottabban, de még mindig halkan.) Nem erről van szó…

(2): (Indulatosan.) Vagy azt szeretnéd, hogy hagyjam ott az állásomat és én neveljem őket? Akkor miből tartanánk fenn ezt a lakást? Vagy te elmennél helyettem dolgozni? Megkeresnéd a napi betevőt?

(1): (Szinte kiabálva.) Mondom, nem erről van szó! (Egy pillanatig meglepődik saját hangerején, majd visszavesz belőle.) Vagyis, nem csak erről. (Kisebb csend, habozik.) A Tomi óta úgy nézek ki, mint egy bálna.

(2): Zsuzsi, ne hülyéskedj, nem nézel ki úgy!

(1): Igen? Ezt mond azoknak a parasztoknak, akik még mindig át akarják adni a helyüket a buszon, amint meglátnak.

(2): De Zsuzsi…

(1): Ne Zsuzsizz légy szíves, csak te ne Zsuzsizz nekem, jó!

(Kisebb szünet.)

(1): (Lefojtott hangon.) Jaj, annyira sajnálom, Gyuri, nem akartalak megbántani. Csak… csak… (Elcsuklik a hangja. Sír.)

(Gyuri gyengéden magához húzza, átöleli. Néhány percig így maradnak. Majd mikor Zsuzsit már nem rázza a sírás, Gyuri megszólal.)

(2): Adjak egy zsebkendőt?

(1): Igen, köszönöm.

(Gyuri ad egy gyűröttet a farzsebéből.)

(2): Bocsi, csak ilyen van.

(1): (Zsuzsi szipogva.)  Nem baj, jó lesz ez, köszönöm.

(Hangosan kifújja az orrát, majd elteszi a zsebébe a zsebkendőt. Ezután az ingujjával megtörli a szemét.)

(2): (Nyugtató hangon.) Figyelj, majd ezután megpróbálok egy kicsit jobban odafigyelni a gyerekekre, jó? Kiveszem a részem az itthoniakból, ígérem. (Kisebb szünetet követően, mint aki ihletet kap) Sőt, tudod mit, te csak menj el erre az osztálytalálkozóra egész nyugodtan. A Magdika és a Petra véleményét pedig szard le. Nem érdekesek. Próbáld meg jól érezni magad. Biztosan lesz ott olyan volt osztálytársad, akire kíváncsi vagy.

(1): (Kissé erőtlenül.) Igen, a Bandi és az Anna írt egy válasz e-mailt, hogy ők ott lesznek. Régen nem láttam már őket, pedig annyira helyesek együtt. Tök sok nyaralós képet tesznek fel facebookra. Igazi világutazók. Velük például szívesen beszélgetnék.

(2): Na, látod, ez a beszéd! Én meg tudod mit, holnap munka után elviszem Szandrát a logopédushoz helyetted. Szóval ezzel sem kell foglakoznod. Menj, mozdulj ki egy kicsit, és ne érdekeljen, ki mit gondol rólad magában. Na, gyerünk, öltözz. Hopp-hopp. Mindjárt ránk sötétedik. És szerintem vigyél magaddal kabátot is, mert így este már hűvös van.

Orcsik Roland: Harmadolás, Pesti Kalligram, 2015

„Ne számíts elragadtatásra!” – figyelmeztet Orcsik Roland a 2015-ben megjelent Harmadolás hátsó borítóján található rövid szövegben, ami beillik ajánlónak, versnek (kötetnyitó- vagy éppen záró-? esetleg utóhang?), vagy akár szerzői kommentárnak is. A figyelmeztetés hiábavaló, a gondosan kiválasztott első vers máris magával ragadja az olvasót. A Boszorkánysziget persze nem az egyetlen mű, melynek ez sikerül, a több mint félszáz írás közül számos akad, ami sodrásával egy pillanatra sem engedi el az olvasót, azonban kevés olyan van közöttük, amely ennyire esszenciálisan tudná képviselni a kötetet. A Harmadolást záró Aranykapu például kiemelt pozíciója (és ezáltal szerepe) ellenére sokkal kevésbé állja meg a helyét.

Az említett Boszorkánysziget azonban tökéletes arra, hogy képet kapjunk a kötetről, hiszen annak főbb témáiból számtalan már itt is megjelenik (a Tisza és általában a természet; Dezső, a kutya; a kevertség és a félállapot), ráadásul egy olyan, már-már mágikus realizmusba hajló képben, melynek nyelvezete sokszor visszaköszön a későbbiekben (pl. Kvarc róka, Hajnali megfigyelés). A Harmadolásban megszólaló beszédmódok közül talán ez az egyik legerőteljesebb (és a leginkább költőinek nevezhető) – Orcsik megfogalmazásai hihetetlen erővel hatnak az olvasóra, ráadásul a versek tetőpontján mindig sikerül egy frappáns lezárást találnia, amely utána nem hagyja nyugodni az olvasót („Ekkora valaki, vagy én, belemartam a kezembe. Kék hasítás // a vékony rétegen. Kék indulat a húsban. // Kiserkentem. // Egyedül a vér. Egyedül a vér nem kék. Hanem meleg.”, Boszorkánysziget, 11.).

Ezek a frappáns megoldások a más jellegű versekben is jelen vannak. Visszatérő elemei a könyvnek a Dezső kutyával folytatott szóbeli pengeváltások. A tacskó szarkasztikus, cinikus kiszólásai, vagy legalábbis a mondatok, amiket a versek beszélője neki tulajdonít, sokkal játékosabb írásokat eredményeznek. Ez a játékosság azonban nem jelenti azt, hogy könnyedebbek lennének. Még azok a szövegek is, amelyek egy csattanóra vannak felhúzva, súlyosnak hatnak a kötet szövetében (elég csak elolvasni az Osztozkodás zárlatát, hogy megértsük, mire gondolok: „Felém fordította fejét, // kiolvastam szeméből: // »Egyik állat sem irigyel.«”, 53.).

A kutya-versek jól illeszkednek a Harmadolás többi szövegéhez is, ugyanis függetlenül attól, hogy mely tematika kerül éppen terítékre, visszatérő elemük az értelmiségi ember szerepében élő beszélő szembesülése az idegennel és az idegenséggel. Ez az idegen lehet a vele olyan sokszor kritikus Dezső kutya, máskor a Tiszánál tett séták során megkerülhetetlenül jelen lévő természet.

A természettel és úgy általában a tájjal foglalkozó versek erős irodalmi hagyományban gyökereznek. A Tiszához köthető alkotások esetében a legkönnyebb megragadni ezt – Petőfi Sándort maga a könyv is említi, de a kötet tájleírásaiban, az ember-természet viszony ábrázolásaiban is találni előképeket. A Kilátó című vers, melyben a természet szinte csak áttételesen van jelen, például egyáltalán nem áll távol Oravecz Imre korai táj- és természetleíró verseitől. De nem Oravecz az egyetlen kortárs hatás: név szerint kerül elő Tandori Dezső, de említhetnénk Petri Györgyöt is – különösen, mivel mindkettejükre hivatkozott interjúkban is Orcsik Roland.

Kettejük közül talán Tandori hatása az, ami helyenként nem tesz jót a szövegeknek, egyes avantgárd hatású költemények ugyanis nem működnek olyan jól, és mintha ki is lógnának a mű egészéből (különösen a Célpontok központozásra épülő játéka az, ami szemet szúr). Mindazonáltal ezek a gesztusok egyáltalán nem olyan zavaróak, hogy elrontsák a kötet nyújtotta élményt, sőt, ha hihetünk a fülszövegnek és Orcsik azóta adott interjúinak, akkor magának a könyvnek a szerkezete is egy avantgárd akció keretében lett kialakítva, ez pedig – minden véletlenszerűség ellenére – meglepően jól sikerült. Azzal, hogy Orcsik ellenállt a ciklusokba rendezésnek (elmondása szerint azért, mert túl sok ciklus lett volna), sokkal koherensebb kötetet teremtett (talán csak egyetlen pont van, ahol a versek sorrendjét utólag módosíthatta volna: a Vérre megy a játék és a Dezső orra képében két kutyás írás kerül egymás mellé, ami kicsit belerondít az amúgy egyenletesen megoszló rendszertelenségbe).

A Harmadolás tehát egy izgalmas mű, melyben számtalan különböző hangulatú vers keveredik, de ennek ellenére is képes egységes képet adni az olvasónak. Orcsik témái – melyekből többet jelen kritikában nem is említettem – mélyen emberiek, és a költői hang, amin megszólal, képes arra, hogy elvarázsolja az olvasót, ráadásul úgy, hogy a szerző sutba vágja a hagyományos szerkesztési módokat és a véletlenre bízza, hogy hogyan áradnak a versek.

Szabolcsi Gergely