Prae.hu 10 PLUSZ, Benedek Anna és Balogh Endre beszélget Centaurival, Kelet Kávézó, 2017.03. 28.

Valakit a titokzatosság ereje hozott, valakit a dedikáltathatnék, valakit a spontaneitás. Centaurit mindenesetre a meghívás, engem pedig egy jól irányzott üzenet még hétfő estéről. Ha jól számolom, kilenc-tíz hónap is eltelt a Jákob botja-ajánlóm óta. A Jégvágót, noha megfordult a fejemben, nem olvastam el, s habár gondoltam, hogy beleszagolok Jack London világába, az sem jött össze. S ezek mellett, ezek ellenére, vagy ezektől a tényektől függetlenül mégis becsábított a Keletbe a kíváncsiságom. Tudni akartam, mégis hogyan festhet Centauri?

Az est moderátorai rögtön az effajta elemi, s némiképp naiv érdeklődésre reflektálva kértek meg mindenkit már a nulladik percben, hogy a szerző kívánságára mellőzzenek mindenféle digitális dokumentációt. Centauri megérkezését így hát nem övezhette őrült vakuvillogás, egyedül Bach Máté készít(het)ett fényképeket – bár ő is próbált úgy helyezkedni, hogy egy-egy kósza cukortartó, itallap, hangfal, stb. kitakarja Centauri arcát. Míg Benedek Anna (a Prae irodalmi rovatának szerkesztője), a név és hivatás mögött rejlő személyt, valamint a név szerepét járta körül, Balogh Endre (főszerkesztő) a személyről leválasztható írót kérdezte azokról az erőkről és hatásokról, melyek irányítják alkotói gondolkodását.

Aki követi Centaurit facebookon, láthatja, hogy az arcán, s polgári nevén kívül minden mást nagyon nagy örömmel megoszt közönségével: természetjárást, kritikákat, tudósításokat (természetesen kommentárokkal), borozgatást és esti programot. Benedek Anna kérdéseit, melyek részint erre a jelenségre irányultak, részint pedig arra, hogy a megteremtett Centauri és a civil karakter között mégis mi a különbség, valójában bármelyik írónak feltehetnénk, kihagyván az álnév hangsúlyozását. Ennél a pontnál érdemes is megállni egy pillanatra, s elgondolkodni: vajon a mindennapi élet nem pont erről szól? Szerepekről, szerepkonfliktusokról, viselkedési formákról, melyeket adott helyzetben megengedhetünk magunknak, azonban máskor jobb hallgatni felőlük. Olvasatomban Centauri tulajdonképpen pont ugyanazt teszi, amit bárki más tesz hivatás és magánélet közti váltásokkor – csak egy kicsit nagyobb hangsúllyal. Centauri állítása szerint szinte nincs is határ a magánszemély és az író közt, mégis valami másnak tartogatja azt a két- vagy többtagú nevet, amit születésekor adtak neki. S hogy miért talált magának egy újabb nevet? Egyszerű: ebben a megalkotott identitásban nagyon sok szabadság rejtőzött, s a névhez kapcsolható asszociációkkal nagy örömmel azonosul. Centauri mint kentaur, mint a természetről leválni nem tudó s nem is akaró ember, mint a kiindulópont az űr messzeségében, mely, hogy az ő szavaival éljek, ugyanolyan baleset során keletkezett, mint ahogy az ember vált ki a természetből.

Hogy a köteteihez és alkotásmódjához való közelebb kerülésről is essen pár szó, Centauri elmondta, ha látomás és indulat közül kell választania, a látomás az, ami nélkül lehetetlen dolgoznia. Így történeteit világokat feltáró ajtókkal, ablakokkal teheti egyenlővé, melyek nyílhatnak kegyetlen és félelmetes helyekre is. Egyfajta önismereti ajtót is nyitva hagy saját maga számára, s úgy tartja, hogy az igazán jó könyv egyrészt saját magát az írót is segíti betájolni, cselekedeteinek miértjéhez iránytűt ad, másrészt nem tartja a regényírásból (tágabban talán alkotásból) feltétlen száműzöttnek a fikcionalizált valóságot. „Az is igaz, amit Jack London szült, az is, amit a fantázia adott, és az is, amit én átéltem” – feleli arra a kérdésre, hogy olvasmányélményei vagy saját élményei adták regényeihez a táptalajt. Szó esett arról is, hogy noha a szerző közel érzi magát a megalkotott szereplőkhöz, mégsem rugaszkodott el nagyon a valóságtól. Benedek Anna következő kérdése arra irányult, miért alkotott meg kétszer is ilyen „elborzasztó” anyafigurát. „Nem szórakozásból” – feleli mosolyogva a szerző. Ezen szereplők esetében hű maradt a tényekhez és emlékiratokhoz, s hozzátette, nem céltalan a karakterek szerepeltetése, Jack és Dan anyja katalizátorai a történetnek, s Ina Coolbirth nélkül Jack London soha nem vált volna íróvá (sem a Jákob botjában, sem a való életben). Noha irodalmi előképet nem akar mondani, leszögezi, a magyar irodalomban nem hiszi, hogy jellegzetes a természettel harmonizáló alkotás, s az a fajta megnyilatkozás, ami a tájleírásokon túlmerészkedik, éppen ezért az orosz és a skandináv irodalom hatását tartja fontosnak.

Végül Balogh Endre a Jégvágó és a Jákob botja szövegeinek szerkezeti megalkotottságát hozta fel, mindkét regény mintha megszólítana valakit, valakit, aki a történeten belül létezik, mégsem derül ki, kihez szól pontosan Dan Coolbirth vagy Jack London. Centauri elmondta, így is íródtak a regények, a Jákob botjában foglalt történetet Jack Rose-nak címezi tulajdonképpen, de nem az a verzió került a polcokra, ahol ez ki is derül. A regények szimbólumvilágát tekintve Centauri megjegyezte, hogy a megteremtett világ elemei tulajdonképpen kordában tartják a fantáziát, így lesznek a szimbólumokból korlátok, melyek nem engedik a káoszt kitörni.

Cen (ahogyan barátai nevezik) egyébként már reflektált is az irodalmijelen.hu-n megjelent beszámolóra, s így elegánsan avagy sem, de az ő gondolatait kölcsönvéve zárnám soraimat. „Olyan találkozás volt ez, ami végül több kérdést szült, mint választ.”

A Prae beszélgetéssorozatának következő állomása április 18-án lesz, a gyermek- és ifjúsági irodalom rovatának szerkesztője, Boczán Bea beszélget Kalapos Éva Veronikával és Molnár T. Eszterrel. A helyszín a Kelet Kávézó.

Kustos Júlia

Fotó: Centauri hivatalos facebook-oldala.

Az idei évben az EAN koncepcióját a kulturális értékteremtés és a kultúrafenntartás nyelvi vonatkozásai felé is szerettük volna elmozdítani. Fontosnak tartjuk, hogy az EAN közönsége megismerje az ELTE Bölcsészkarán tanuló és alkotó kortárs szerzőkkel, az ELTE-s vonatkozású folyóiratokkal és kiadókkal. Ezért olyan támogatókat kerestünk, mint az Apokrif, a Fiatal Írók Szövetsége vagy a Napkút Kiadó.

Az ELTE Magyar Nyelvtudományi és Finnugor Intézete ismét megrendezi az Egyetemi Anyanyelvi Napok című programsorozatot 2017. április 6–7. között, az ELTE BTK Múzeum körúti épületeiben.

Április 6., csütörtök: Kari Tanácsterem

9:00–9:30 Ünnepélyes megnyitó

9:30–12:00 Előadások a Magyar Nyelvtörténeti, Szociolingvisztikai, Dialektológiai Tanszék oktatóinak és hallgatóinak kutatásairól

9:30–9:50 Sárosi Zsófia: Az udvariatlanság tudománya
9:50–10:10 Bárth M. János: Megfigyelők a konyhában – a nyelvi adatgyűjtés paradoxonai
10:10–10:30 Slíz Mariann: Álmos vezér esete a hét törpével, avagy a tulajdonnevek fordításának nehézségei

10:30–11:00 Szünet: GlobArt társulat bemutatkozása

11:00–11:20 Somogyi Magdolna: Mitől hasad a szó? Szókincsbővítés, gazdaságosan.
11:20–11:40 Kiss Jenő: Velünk élő nyelvtörténet
11:40–12:00 Kocsis Zsuzsanna, Kresztyankó Annamária, Szabó Gergely: Hogyan beszélnek a budapesti egyetemisták?

13:30–14:10 Könyvbemutatók

14:10–17:30 A diákműhelyek bemutatkozása és az Intézet képzési formáinak bemutatása, közben:
16:00–16:30 Bemutatkozik az Apokrif Irodalmi Folyóirat szerkesztősége

18–19:45 Filmvetítés és néhány szó a nyelvjárásgyűjtésekről; koncert: a Tindia zenekar moldvai népzenét játszik

Napközben: Könyvvásár, kedvezményes áron

Április 7., péntek: több helyszínen

Versenyek
8:30– Helyesírási verseny (Múzeum krt. 6., Ifjúsági Épület II.)
10:00– Versmondó verseny (Múzeum krt. 4/A, Kari Tanácsterem)
10:00– Szépkiejtési verseny (Múzeum krt. 4/A, I. emelet, Dékáni Kistanácsterem)
11:00– Nyelvhasználati verseny (Múzeum krt. 4/A, 336. terem)

Facebook.

További információ.

Rájött a jelenet kulcsára, de későn, óriásira tágult a pupillája, megijedt, és ráfagyott arcára a gondolkozás kifejezéstelensége, amikor végül is megfordították a karjánál fogva. Megbocsátó, fölényes arcot látott, tetten érték, mielőtt kilábalt volna a helyzetből, most semmije sem volt hirtelen, csak ez a terméketlen tétlenség, elkésettség, hát, ilyen a játék vége. – Bödecs László írja az Apokrif naplóját.

Egy pillanatra elgondolkozott, minek is kellene történnie most, milyen lehet nem játszani, akkor mégis mi lehetne a folytatás. Megállt a tánc és körülöttük minden, ami tovább zajlott, a rájuk irányuló figyelem maradéka, a tánctér, az egyéb párok, akik eddig szerves részei voltak játékának és örömének, most mind néma külvilággá szürkültek, megszűnt a kapcsolat velük. Egyetlen érzés járta át, visszaemlékezett, hogyan nézett rá nem túl sokkal ezelőtt a nagy kezű faszfej, mielőtt ránehézkedett. Enyhe hasonlóságot fedezett fel, a párhuzam felismerése szerencsére továbblendítette a hezitáláson, a különbség pedig, hogy most a lábain áll, nem döntötték a hátára, megnyugtatta. Ő is elkomolyodott, felemelte a tekintetét, mintegy válaszolva, és enyhén nyílni hagyta a száját, ez jól ment, úgy sejtette, elég jól néz ki. Hátával fordult a srác felé, közben lassan lesütötte a szemét, és odasimult az öléhez a fenekével, megfogta a mögötte álló kezeit, és magára húzta, a hasára és a derekára helyezte őket, majd a zene ritmusára nyolcasokat kezdett leírni a csípőjével. Mivel háttal került, megszabadult a nem szűnő méregető és követelő nézéstől, a táncnak ezt a fajtáját pedig egyáltalán nem találta rossznak, kezdte érezni fenekénél az erősödő nyomást, a másik test melege mintha őt is egy pillanat alatt átfűtötte volna, arcába tódult a vér, a hasa tájékán valami pezsegni kezdett.

Ahogy beugrott neki Szofi és a barna fiú hasonló tánca, amit egészen tisztán látott még maga előtt, és részletesen fel tudott idézni – hiányolni kezdett valamit a sajátjukból. Nem tudta, mit, rá kellett jönnie. Ahogy kívülről elképzelte magukat, egyszerűen nem elégítette ki a látvány, tehát egészen biztosan nem volt rendben. Talán a fiú kezét mégis a mellére kellett volna húznia, nem jó helyre tette, valahogy nincsenek elég közel. Talán csak gyorsan meg kéne fordulnia, smárolni, de nem, ezt a helyzetet kell megoldani. Talán lassabban kellene mozgatnia a csípőjét – lágyabban? Hátradönthetné a fejét… Mit érzett Szofi, amit ő nem, miért döntötte hátra a fejét, olyan természetes mozdulat volt! A kurva picsába. Talán hátra kéne nyúlnia a srác fejéért, hogy a tarkójához húzza, hadd szagoljon a hajába. Vagy mégis a csípő, lassabban, miért lassabban, nem az volna a zene ritmusa, viszont így mégsem stimmel. Nem is az ő fenekéről szól? Nem a ringatás. Ismét megérezte a nyomást, és egy pillanatra elkerekedett a szeme, ahogy rájött. Hát persze, a fasz, a fasz, a fasszal kell valamit csinálni, azt kell érezni, jézusom, de hülye vagyok. Rájött a jelenet kulcsára, de későn, óriásira tágult a pupillája, megijedt, és ráfagyott arcára a gondolkozás kifejezéstelensége, amikor végül is megfordították a karjánál fogva. Megbocsátó, fölényes arcot látott, tetten érték, mielőtt kilábalt volna a helyzetből, most semmije sem volt hirtelen, csak ez a terméketlen tétlenség, elkésettség, hát, ilyen a játék vége. Nem vagy már fáradt?, jött a kegyelemdöfés egy mosoly kíséretében. Aztán egyben a remény is, jó ötlete támadt, ott van még a naiva, hiszen máris meg van neki bocsátva, ő most kegyelemben részesül, legyen akkor így.

Dehogyis, hiszen én vagyok az ördög, az meg nem alszik, csak már részeg vagyok – mosolyodott el –, merre van a ti szobátok? Arra, de már mindenki biztos visszament, tele van. Én is részeg vagyok kicsit. És elindultak, beszélgetni kezdtek, furcsa volt ez az első igazi beszélgetésük, elmesélte újra, hogy hogyan is kerültek éppen az utolsó napon ide Szofival, hogy felvették a szakkollégiumba, de ő nem ott fog lakni, meg hogy táncol egyébként, és hogy színész, vagyis majd az akar lenni, de előbb elkezdi, de lehet, hogy be is fejezi az egyetemet.

Próbáltad már a felvételit? Kérdezte a srác, és ő erre csak rázta a fejét, hogy majd jövőre, még egyelőre nem volt elég ideje felkészülni, érettségi, meg minden. Jól teszed, ha hagysz rá időt, én próbáltam pár éve, szar volt. Odabent sötét van, négy oszlop van a teremben, szemből a pofádba világítanak, ezért van sötét, már hogy te nem látsz semmit, csak téged látnak. Illetve ott ülnek egy asztalnál, és látod a sziluettjüket, a fejük formáját, de mozdulatlanok, és csöndben vannak közben. Vagyis először hülye kérdéseket tesznek fel, hogy megnyugodjál, de nem nyugszol, aztán elkezded mondani, és megállítanak, mire belemelegednél, másikat kérnek, aztán csak megköszönik… ja, nehéz.

Hallgatta, amit mondanak neki, és közben fürkészte a fiút – nagyra nyitott szemekkel, szelíd tekintetet magára erőltetve – ahogy mesélt, nem volt magabiztos, zökkenőkkel fogalmazott, úgy tűnt, hogy a szünetekkel valami súlyt próbál adni a mondanivalójának, hogy megértsék, vagy gondolkozik, esetleg ténylegesen rossz élményről beszél. Neki ugyan nem kell mondani, ő ettől nincs beszarva, nem is tud jobbat elképzelni, mint hogy csak őt világítják meg a lámpák, és ő minden, amit látni lehet. Ezt azért mégsem hangoztatta, megkérdezte hát, hogy: miért vagy most itt? A srác mondott valamit a mesterszakról, hogy most kezdte el, és aztán a volt barátnőjéről kezdett beszélni, hogy eddig semmi ilyesmire nem volt ideje, de szakítottak, és úgy gondolta, hogy most eljön, és egy kicsit felüdül, meg megismeri az új évfolyamot, más egyetemet is elkezdett közben, de ott valahogy nem igazán tudott beilleszkedni, „tudod, olyan egyszerű, lapos emberek, közgazdaságtant tanulnak”, de őt az nem érdekli, nagyon boldog, hogy végre újra itt is hallgató, mégiscsak irodalom meg nyelvészet, meg hogy ő majd költő lesz, legalábbis, most újra elkezdett verseket írni, a végén, nem sokkal, mielőtt szétmentek a barátnőjével, na akkor, több év kihagyás után, biztos valami hiányzott már, mosolyodott el.

Szépnek találta ezt a mosolyt, volt benne valami örökös szomorúság, vagyis ellentmondás, mert a szemei egyszerre tűntek gyermekinek és valahogy öregnek is, és minden mosolya fölényes volt, mintha nem is lenne min nevetni, csak kellene mégis – pedig milyen unalmas dolgokról beszélt, kivéve a színpaddal kapcsolatban, az a leírás a sötétről újra meg újra beugrott neki – el kell kezdeni készülni, hogy tudja majd, mit kell mondani, meg kell tölteni majd azt a teret.

Arra is gondolt még, hogy ő is szokott így nézni – eszébe jutott, amikor vége lett a középiskolának, amikor feloszlott a színjátszókörük, nem látta azóta eleget azokat, akikkel szinte kislánykora óta együtt játszottak, és attól félt, többé nem is fogja, a hosszú hajú, szőke Zsoltit sem, aki mindig gitározott neki, aki mindenhová el tudta rángatni, és akivel „járt”, vagyis ő nem így mondja, hanem hogy mindent együtt csináltak, most Angliában kezdett tanulni, a szüleivel együtt költöztek ki, akik pedig a rendezők voltak. Erről lehetne mesélni, de minek, most hallgatja a barna srácot, aki láthatólag belelendült. Minek ennyit beszélni, és miért csak úgy egyszerűen sétál mellette? Már vagy háromszor összeért a kezük. Még csak rá se néz, csak néha egy pillanatra, aztán megint elfordul. Már rég elmentek a sörpadok mellett, át az udvaron, és mindjárt ott vannak a lépcsők – a bokrok, az erdei utak messze. Védett helyen sétáltak az épületek között, gyönge megvilágításban, némi holdfényben. Talán ennyire kislánynak nézi, hogy nem mer hozzáérni, ennyire elrontotta volna azt a táncot, faszomba, hát talán el. Vagy tényleg nem tetszik neki?

Aztán megkérdezték tőle, hogy van-e barátja, azt válaszolta, hogy nincs, vagyis nem tudja, volt valami olyasmi, de már nem.  Kicsit nekiment a mellette sétálónak, hogy az végre felé forduljon, ő is egy pillanatra engedte előtörni szomorú tekintetét, a magányos, magára hagyottnak hatót, hagyta, hogy megjelenjen, aztán, hogy szándéktalannak tűnjön a megnyilvánulása, színtelen hangon azt mondta, „én még szűz vagyok”. Egymásra néztek, és ettől felderült a fiú arca, érdekes, pont a szomorúságtól. Még el is nevette magát, aztán továbbmentek. Úgy gondolta, hogy nem hisz neki, ez jó jel, viccnek tekinti, de akkor mégis miért nem akar valamit? Ennyire kapós lenne, hogy nem kell neki egy ilyen lány? Az meg csak mesélt tovább, aztán ő is beszélni kezdett végül, hogy mit fog tanulni, miért épp azt. Az elkövetkező néhány percben, míg ballagtak hátra a szálláshoz, közben néha egy pillanatra megállva, már el is felejtette, hogy mit mondott az imént, hogy kivel van, olyan érzése volt, mint tánc közben vagy mintha épp Szofival lenne, csak mondta, ami néha eszébe jutott, meg is lepődött magán, el is felejtette. Aztán végül is megálltak a lépcsők előtt. Akkor jó éjszakát, én ott alszom, a másodikon. Képzeld, tegnap felmásztam azon a tartóoszlopon, aztán a korlátról tovább a másodikig, még délután. Ott álltak páran, aztán azóta én vagyok a Pókember, legendás lettem. – Én is imádok mászni, de főleg fára! Minden fát meg tudok mászni. Rájött, hogy elfeledkezett magáról, és még mindig nem kontrollálja az arcmozdulatait, biztos kifejezéstelennek látszik, ismét átváltott naivába és nagy szemekkel nézett, hátha jön még valami, most már végképp nem elkerülhető kérdés. Én valahol egy másik épületben alszom, valamelyik HÖK-ös szobában, mivel csak ma jöttünk, ott kaptunk ágyat. Lehet, hogy nincsenek is ott, amúgy is csak négy ágyas – mondta. Aha, hát… És odatalálsz, mert ha nem, jöhetsz a miénkbe is, valakik már hazamentek korábban. – Odatalálok… – Na, oké, akkor jó éjt, örülök, hogy találkoztunk, még biztos máskor is összefutunk. Ezzel mai legjobb táncpartnere el is indult fel a lépcsőkön. Ő egy pillanattal később fordult el, mint kellett volna ahhoz, hogy szenvtelennek látsszon, valamivel odébb ment, be, az épület alatti tartóoszlopok közé, ahol szinte teljesen sötét volt. Messziről már csak valamiféle buli végi, közös éneklés foszlánya szűrődött idáig. Egyszerre megérezte, hogy már nagyon fáradt. Ahogy egyedül maradt, rájött, hogy az elmúlt néhány percben valójában nem is tudta, mit csinált. Mi a fasz volt ez? Szofi eltűnése régóta csak most először jutott eszébe – „összefutunk”, te bamba. Kilépett a sötétből, a tartóoszlopok közül a fényre, megkereste a Holdat, és felé tartotta arcát, lehunyta a szemét, nagyot fújt, és beletúrt a hajába. Borzongás futott át a gerincoszlopán, ahogy megértette.

Még nagyon sokat kell készülnöm.

A homlokzaton ez állt: Kund Ubul basa és Nutry Antal Hidroelektromos művek. – Bali Farkas írja az Apokrif naplóját.

Akkor történt, amikor Anyakirálynő meg Apakirály még nem a lovagvárban laktak, csak egy lovagtalan házikóban, a Kőris alatt. Egy nap az apró patak a kert végében, a Gatyamadzag-ér megáradt, és lassan kezdte ellepni a veteményest, aztán a házat is a víz. Anyakirálynő azonnal írt a Mennyóraságnak egy némavitézért, hogy segítsen rajtuk. Akkoriban a légiposta még gyorsabban működött, pár percen belül, már érkezett is apró hintó, amit egy óramadár fogott balról egy másik meg jobbról. A hintó ajtaja kitárult és egy apró, de nagyon délceg katona lépett ki belőle, utána pedig két hűséges korcsolyája. Mürmüle biccentett, majd felugrott felnyergelt korcsolyáira és nekivágott a víznek, ami már inkább hasonlított tengerre, mint a Gatyamadzag-érre.

Mintha felhősödni kezdett volna az ég. Gondolta, jobb lesz sietni. Nem volt benne biztos, hogy mit is keres valójában, csak ment az orra után. Valami szúrós szagot érzett és a távolban mintha valami hosszúkás építményt látott volna, olyat, mint egy óriási fal. Ahogy közelebb ért, látta, hogy az nem fal, hanem egy gát, a közepén egy zsilippel, a vízkapuk fölé pedig egy gallypalota emelkedett füstokádó tornyokkal. A homlokzaton ez állt: Kund Ubul basa és Nutry Antal Hidroelektromos művek.

Mürmüle vitéz lepattant a korcsolyákról egy szimpatikus békanyál felhőre. Megfújta csataharsonáját, így felszólítva a palota urát, hogy álljon ki ellene. Kund basa, a hódhadúr ki is állt a vár fokára, de ahelyett, hogy elfogadta volna a kihívást, csak legyintett egyet, és visszamászott a falról. A gallyak közül száz meg száz árgus vizipatkányszem meredt Mürmülére.  Rettenetes harcincogások hallatszottak, majd a Hódhadúr csatlósai, mint a csízeket, meg nyákokat kezdtek hajigálni felé.

Korcsolyái megriadtak és sebesen elsiklottak a vízen. Egyedül maradt, így nem állhatott ki egy egész várvédő sereg ellen, el kellett menekülnie. De hogyan? Miközben a támadások elől próbált kitérni egyik békanyálról a másikra ugrálva, látta, egy felhő árnyéka úszott be fölé. Mintha csak erre várt volna, az árnyék széléről letört egy erős napsugárnyalábot, és két-három gyors mozdulattal evezőt faragott belőle. Apró karjainak minden erejével húzni kezdett, így hamar lőtávon kívülre evezett. Elindult vissza, hogy küldessen még segítségért Anyakirálynővel. Hamarosan meg is látta a Kőristornyot. Ekkor még az eddiginél is erősebben kezdte húzni a lapátot, mégis úgy érezte, egyre lassabban halad. Az evező tolla, kopni kezdett, minden merítéssel csak fogyott. A felhő, ami, mintha egész idáig kísérte volna, már nem vetett fölé olyan sötét árnyékot. Folyton csak kisebb és kisebb, lett, mire teljesen eltűnt.

Egy óramadár huppant le nagy nyikorogva a békanyálcsónak szélére. A kattogó szempártól Mürmüle rögtön megnyugodott – a csatában mégsem marad teljesen egyedül. Az óramadár lassan, nyikorogva csóválni kezdte a fejét. Nézték egymást egy darabig, de mivel, Mürmüle nem tudott beszélni, segítője nyelvét meg nem értette, néhány perc hadonászással és nyekergéssel telt. Ekkor az óramadár megelégelte a dolgot, kicsípett egy darabot a levegőből, húzott rá egy nyálcsíkot, jól megrázta a lavagőben, aztán rozsdás lábával odalökte Mürmülének. Egy távolbanéző.

Vitézünk izgatottan Kőristornya felé emelte a lencsét. Apakirálynő és Apakirály egy szekrényajtón ülve kártyáztak, amit valószínűleg a lombkoronához kötöttek ki. Az óramadár felkerrent, és morcosan odébb lökte a Mürmüle kezét. Egy nagy, homályos pacát látott valahol messze. Igazgatni kezdte a lencsét, hogy élesítsen a képen. A nagy sötét paca valójában egy óriási kiszáradt fa volt, messze feljebb a patakocska folyása mentén. Még ilyen áradásszint mellett is csak a gyökereiig ért a víz. Ha valahogy sikerülne eldönteni azt a fát, akkor elapadhatna a víz, és megmenthetné a kőristornyaiakat.

Vitézünk kísérője elégedetten biccentett, talán bal szemének kismutatójával még cinkosan Mürmülére is kacsintott, aztán olyan hangon, mint egy rossz bicikli, felszállt, hogy újra árnyékot adhasson. Mikor már elég magasan járt, a kis vitéz újabb evezőt készített magának. Olyan hevesen hajtott, hogy véletlenül lelökte a távolbanézőt a vízbe, így már csak a madár röptét tudta követni. Az árnyék gyorsan mozgott, Mürmüle nem lustálkodhatott.

A hullámok közül fel-felhangzott egy panaszos segélykiáltás, egy-egy zsörtölődő hang. Egyre több erdei, mezei állat keresztezte a békanyálcsónak útját. Ha nem ér oda hamar, minden állat itt hagyja a völgyet. Ha így lesz, bizony megnehezül az itteniek élete.

– Mikor érünk már oda, anya? – kérdezte egy vékony hang, valamelyik tajték mögül.

– Nem megmondtam?! Nem érünk oda hamarabb, ha ötpercenként megkérdezed. Nem értem apád minek ölt annyit abba a retkes elefánttaxiba. Ha nincs ez az egész vállalkozás-marhaság, nem kellene úszkálva közlekedni. Anti bátyád is az esze helyén hordja az úszóhártyáját. Meg egyébként is, kellett neked minden egyes kirágott hónapban kitalálni valamit: „Apú… már minden kölyöknek van fogpolírozója a rágcsálosztályban, nekem miért nem lehet?”, vagy a személyes kedvencem, „Apú… mindenki másnak sárga a foga, vigyél el fogsárgításra! Légyszí!”. Most kussolsz és úszol, édes lányom.

Amíg Mürmüle, egy jól hallhatóan hódasszonyságtól származó sirámokat figyelte, lemaradt az árnyékfolttól. Ezt sajnos csak akkor vette észre, amikor már megint olyan vékonyka lett az evezője, mint egy fogpiszkáló. Lehasalt a csónak elejébe és kézzel próbálta magát hajtan, de hiába. Az óramadár repülés közben, valószínűleg elaludt, mert egyenletes ütemben repült tovább. Mürmüle jól tudta, hogy gyakran megesik az ilyesmi. Mit volt mit tenni, beugrott hát a vízbe, hogy a hódcsalád után ússzon, és valahogy meggyőzze őket, költöztessék az erőművüket följebb a patak mentén. Csak még azt nem tudta, hogyan. Minden hullámot tüzetesen átvizsgált, de se óramadár, se hódcsalád.

Végső elkeseredésében, megpróbálta ős is azt a precíz mozdulatot, ahogy az óramadár kicsípett a levegőből egy lencsét. Olyan látvány nyújtott így, mint egy partra vetett ponty. Már azt kívánta, bárcsak tényleg az lehetne, aztán egyszer csak átbucskázott egy hullámhegyen, és rátalált a békésen szunyókáló korcsolyákra, egy puha tajtéknak dőlve. Rögtön felébresztette őket, felpattant, és már száguldhattak is. Amíg a víz domborulatai között keresgélt, már elég közel jutott a kiszáradt fához, hogy szabad szemmel is odataláljon.

A fa tövében már roncsfeldolgozóra emlékeztető ricsaj fogadta. Az óramadarak körülvájták a törzset, és közben egymással rikácsoltak. Nem avatkozhatnak bele az emberek dolgaiba, ezért Mürmülére vártak, hogy egy jó nagyot odasuhintson arra a hangyabokányi farostra, ami még tartotta a törzset. Szablyáját rögtön elő is rántotta, és tiszta erejéből oda akart vágni a fának, de megállította a kezét. Viccesebbnek gondolta, ha inkább csak finoman megfújja. Az óramadarakban ekkor menten megfagyott a kenőzsír. Vészjósló hangon felrebbentek, és úgy köröztek az ágak körül, mint a vasreszelék a mágnes körül. A fújástól a fa imbolyogni kezdett, és nem teljesen arra dőlt, amerre kiszámolták. Szerencsére, még időben le tudták rántani a csupasz lombkoronánál fogva. Így, nagyjából a tervezett helyre zuhant.

A kidőlt óriás akkora hullámokat csapott, hogy Mürmülét is lesodorta a dombról. Akkora löketet kapott, hogy csak kényelmesen bele kellett helyezkednie a menetszélbe, és siklani az árral. A fel-felcsapdosó vízből felpottyant az ölébe az elvesztett lencse is. Most aztán vigyázott rá… Erősen jobb szemöldöke alá szorította, és azon derült, hogy milyen nagy különbség van a két szeme között. Korcsolyái megbotlottak egy áramlatban, és megint elejtette a távolbanézőt. Ahogy utánanyúlt, addig-addig hadonászott, míg véletlenül lenyelte.

A következő pillanatban a hullám bedobta őt a palota egyik ablakán, pont Kund Ubul basa irodájába. Vitézünk rögtön talpra ugrott, kivonta kardját, és megindult a basa borotvaéles fogai felé. Mielőtt elrugaszkodhatott volna a némavitézek híres uhucsapását végrehajtani, hirtelen ott termett két vizipatkány és lefogták. A hódhadúr leintette őket, mert érezte, hogy ezúttal nem utasíthatja vissza a kihívást. Ádáz küzdelem következett, acélos idegek és nyakas jellemek estek egymásnak. Nem lehetett eldönteni, melyikük a tapasztaltabb vívó, csak az volt a baj, hogy vitézünk már igen elfáradt az egész napos evezésben, és egyre nehezebben védte ki az ütéseket. A hódhadúr végül felülkerekedett Mürmülén, a padlóhoz szegezte.

– Ki küldött spiónfióka? – fröcsögte Kund basa.

– Az óramadarak – felelte fogai között kipréselve a vitéz.

Mindketten elnémultak a meglepetéstől. A hódhadúr, amint megtudta, ki az ellenfele megbízója, azonnal felsegítette, majd hellyel kínálta. Nála jobban már csak Mürmüle volt meglepve, hiszen egészen idáig nem tudott beszélni. Talán a véletlenül lenyelt távolbanéző az oka. Annyi bizonyos, hogy így már meg tudták beszélni, a dolgot. A Kund Ubul basa és társa, Nutry Antal, a basáné nem nagy örömére, újra költözésre készültek.

Mürmülét óriási örömmel fogadták Kőristornyán. Mire hazaért, már meg is érkezett a posta, a Mennyóraság küldeményében az állt, hogy nem tartanak tovább igényt némavitézi szolgálataira, sőt előléptetik helyi hangos megbízottnak. (Ha engem kérdezel, szerintem, csak azt akarták, inkább máshol engedetlenkedjen, pláne, ha most már vissza is tudna beszélni.) Meg aztán, Apakirály is meg Anyakirálynő is jól láthatóan megszerették.

Na, hát így lett a némavitézből ekkora szószátyár. Ha nem mesélne annyit, Lacispéter sem lenne, akkor meg nem is tudnám elmondani a következő mesémet. De majd csak holnap, a mai épp elég volt egy éjszakára. Most pedig aludj! Szép álmokat!

William Shakespeare: Szentivánéji álom, fordította: Nádasdy Ádám, színpadi változat: Závada Péter, rendező: Kovács D. Dániel, Vígszínház

A szerelmesekkel eléggé nehéz azonosulni a Vígszínház Szentivánéji álom előadásában. A pontos alakításokat a nett térben értőn hümmögve lehet szemlélni, hogy aztán elromló, elkalandozó kedvünket szereljék a mesteremberek és az előadás humora – miközben Kovács D. Dániel rendezése szép, tiszta munka, jó arányérzékkel és jó ízléssel színpadra rakott előadás. Rutinosan végigvitt koncepció, elegáns játék, amiben a tétek hiányok. Az előadás jelenből időtlenné táguló világában nem tiszta, hogy mi is a szerelem helyiértéke. Mit jelent az, hogy Gados Béla egy idősemberes barna öltönyben, mai gesztusokkal és hitelesen megtiltja lányának, hogy nem mehet férjhez ahhoz, akit szeret?

A jól szerelt gépezet azonban rutinosan továbbgördül, egy házibuliban vagyunk, egy polgári villa nagytermében, a galérián könyvespolcok: fent az intellektus, alatta fürdő: el lehet vonulni kúrni. A színpadképen egy-egy hibavonal, mint mikor a keretes fotó üvege eltörik, és pár centit elcsúsznak a darabok. Hozzátudjuk a régiséghez. Persze ez a gesztus reflektál a régiségre, a színház folyamatosan eltörő látszatvilágára, mely szépen párhuzamba áll jelenünk darabjaira eső reprezentációs kísérleteivel.

Abban a pillanatban vagyunk, amikor a régi rend még nem bomlott fel, de már formái, szervezőelvei nem tudnak tartalmakat közvetíteni. Vannak nemes és bolond játékmesterek, mint az Eszenyi Enikő játszotta Pukk, akik még működésbe hozzák egy-egy pillanatra, de igazából már megszerelhetetlen, megragaszthatatlan üvegdarab, melyen látszik még a szépiás fotók sziluettje, és talán kicsit tükröződik is benne valami. Az előadás szempontjából teljesen mindegy, hogy ki kinek lesz a felesége, férje, örömöt vagy bánatot nem nagyon érzünk, mikor elvileg helyükre kerülnek a dolgok, mikor véget ér a dramaturgia ideje. Ekkor végre darabjaira esik a törött díszlet, feltűnik a Vígszínház nagy fekete üres színpada és vérbeli, tartalommal telt, okos és jóleső színház kezd történni: Stohl András, Hajduk Károlytól hajtva és Hegedűs D. Géza hathatós másodhegedülésével végre játszik valami igazán megérintőt a szerelem természetéről Pyramus szerepében, miután párszor jól megbaszta egy elektromos kerítés.

Németes precízség van, okos, végiggondolt alakítások egyfelől, és humor, önreflexió, az idézőjelek fergeteges energiái másfelől. Király Dániel tartással uralkodó Theseus, fogottan kegyetlen Oberon. Járó Zsuzsa felületesen fád Hyppolita, fojtó szexussal Titánia. Szilágyi Csenge, Bach Kata, Orosz Ákos és Ember Márk frissen, mai gesztusokból építkezve teremtik meg a szerelmeseket, egyszerű vonalakkal rajzolják figuráikat. Eszenyi Enikő alakításában találkozik a Vígszínház sok évtizedes játékhagyománya és a Jurányi felől érkező szputnyikos gondolkodás. Ahogy azt mondja: „Hoppácuppá!”, arra nincsenek jelzők.

Egy csomó tök jó dolog van az előadásban még, amit érdemes szóvá tenni: az éjszakai erdő helyett végig a házibuliban maradunk, ahol a rendező haverjai is csapatják. Mindenkinek jut egy kis poén, igazi jó társulatépítő játékot látunk. Kárpáti Pál és Rainer-Micsinyei Nóra polgári angyalpár, agyas poénokkal. Csodásak Keresztes Tamás dalai, tök jó a hangok, zenék Bartha Márktól. A szünetre Yoko Kanno Tank! című számával megyünk ki, amit a Seatbelts játszik, benne Masato Honda elképesztő szaxofonszólójával – animerajongók a Cowboy Bebop főcímzenéjeként ismerhetik.

A legnagyobb jó mégis a mesteremberek szála, ahol igazán kiteljesedik a játék. Megtelik élettel a színpad, pörögnek a poénok, az utalások, feje tetejére áll minden és vissza, három replika alatt. Közben ez a látszólag kaotikus utalásháló, mely mindig a teatralitástól mentes valóságra szerel le bennünket, csodásan építi azt a közös reprezentációs felületet, amiben végül már minden további nélkül lehet olyan transzcendens dolgokról beszélni, mint a szerelem. Persze, szigorúan élet és halál között, rengeteg áramütés után. Még jó, hogy valaki összeszerelte azt a kerítést.

Tánczos Berta
Fotó: Dömölky Dániel/Vígszínház

William Shakespeare: Szentivánéji álom, Vígszínház

Fordította: Nádasdy Ádám

Színpadi változat: Závada Péter

Rendező: Kovács D. Dániel

Szereplők:

Theseus/Oberon: KIRÁLY DÁNIEL
Hippolyta/Titánia: JÁRÓ ZSUZSA
Pukk: ESZENYI ENIKŐ
Egeus: GADOS BÉLA
Hermia: SZILÁGYI CSENGE
Heléna: BACH KATA
Demetrius: OROSZ ÁKOS
Lysander: EMBER MÁRK E.H.
Zsindely: HAJDUK KÁROLY
Alap, Pyramus szerepében: STOHL ANDRÁS
Gyalu, Oroszlán szerepében: HEGEDŰS D. GÉZA
Üsti, Fal szerepében: ZOLTÁN ÁRON
Cérna, Hold szerepében: VARJU KÁLMÁN
Egy illuminált úr, Thiszbé szerepében: TÓTH ANDRÁS
Tevékeny lidércek: KÁRPÁTI PÁL, RAINER-MICSINYEI NÓRA
Athén eltévelyedett ifjai: ERDEI GERGŐ, PUZSA PATRÍCIA, SZITÁS BALÁZS, TAR RENÁTA, TAKÁCS ZALÁN, SZABÓ MÁTYÁS, VISZT ATTILA

Díszlet-Jelmez: HORVÁTH JENNY
Látvány konzulens: JANKÓ MÁTYÁS
Díszlettervező asszisztense: DEBREI NÓRA
Dramaturg: FEKETE ÁDÁM
Játékmester: KIRÁLY DÁNIEL
Fény: JANKÓ MÁTYÁS
Szcenikus: KRISZTIÁNI ISTVÁN
Hang, zene: BARTHA MÁRK
Dalok: KERESZTES TAMÁS
Súgó: GÁL TÜNDE
Ügyelő: WIESMEYER ERIK
A rendező munkatársa: EGYED MÓNIKA

Külön köszönet:Bíró Bencének, Bartha Máténak és Vida Gábornak.

Talán Godot-ra vár. Talán csak a helyi postásra, akit hangos ugatással köszönthet délelőttönként, egyszer egy nap. Lehet, hogy vele szemben adhatja ki egyedül a feszültségét. Bár, ha én postás lennék, nagy ívben elkerülném ezt a házat, mert a nyakunkba ugró, felbőszült házőrzőről, ami mintegy berepülő pilótaként, fejünk fölül, nagyjából két-és fél méter magasból érkezik, egészen új keletű sztorikat lehetne előadni a postásszakmában. – Halmi Tibor  írja az Apokrif naplóját

A XV. kerület Törökszegfű tér és a Szent korona útja sarkán van egy háromemeletes téglalakás. Egy koszos, vajszínű kockaépület. Aminek az egyik földszinti ablakából egy kutya néz kifelé. Nem tudom, milyen fajta kutya lehet. Mint ahogy azt sem, mit bámul olyan megindítóan szomorú kutyaszemekkel, hogy az ember abbahagyja a másfelé való pásztázást és csak az eb látványára kezd koncentrálni: mert mit néz, vajon mit néz ennyire?

Már többször próbáltam belesni a lakásba, hogy milyen körülmények közül tekint kifelé. Hogy mi elől szabadulna életének ilyen eszköztelen kutyalehetőségével. Mert a homo sapiens esetében bizonyos, akkor pislog magából ilyen reménytelenül ki, hogyha boldogulását nem az eddig felhalmozott tárgyakban látja igazolva, hanem valami egészen más, homályosan távoli dologban, aminek a létezéséről tud ugyan, de ő maga sem körvonalazhatja pontosan, mi az. Talán így vannak ezzel a kutyák is. Vagy egyedül talán csak ez a kutya. Melyen mindig egy piros póráz van, egy piros hám, amiről csak a szár rész hiányzik. Ez a hiányzó elem a gondviselés milyen mulasztását igazolja. Nagy hipermarketek bejáratánál látjuk gyakran úgy a kutyákat – állítólag ezek az állatok nem tudnak felejteni ¬–, hogy póznához, szemeteskukához kötve, minden boltból távozóban idegesen a gazdit keresik. Ez az eb még az ablakban ülve is a legközelebbi Spar irányába bámul. Kinek vagy minek a látványához, feltételezett érkezéséhez ilyen hűséges?

Talán Godot-ra vár. Talán csak a helyi postásra, akit hangos ugatással köszönthet délelőttönként, egyszer egy nap. Lehet, hogy vele szemben adhatja ki egyedül a feszültségét. Bár, ha én postás lennék, nagy ívben elkerülném ezt a házat, mert a nyakunkba ugró, felbőszült házőrzőről, ami mintegy berepülő pilótaként, fejünk fölül, nagyjából két-és fél méter magasból érkezik, egészen új keletű sztorikat lehetne előadni a postásszakmában. (Még ha ezek olyan jópofa történetek is, amiknek utólagos kórházi költségeit fedezi a TB.)

De tényleg: mire várhat egy ilyen kutya?! Mert csekkre, lottószelvényre, jónőre, sörre biztosan nem. Nem várhat életét azonnal megváltó pozitív fordulatra. És mivel nem hisz Istenben, ateistaként a barbárokra sem várhat. Távol állnak tőle az efféle valláspolitikai meggyőződések. A szekértáborok részrehajló hegyi levegője sem hozza kellemes zsongásba a tüdejét. Nem tudja, mi az a kokárda, hogyan kell szavazni. A töredékszavaztok eloszlását egészen biztosan nem ő magyarázná el bármelyikünknek, ha értetlenül állnák a dolog előtt – bár ezzel kapcsolatban mindig eszembe jut egyik volt barátnőm macskája, amivel kapcsolatban, mindig azzal viccelődtünk, hogy csak egyszer kellene összeszednünk magunkat és komolyan megkérdeznünk: „Kedves Lufi, hogyan is oszlanak el a töredékszavazatok?” – ő biztosan elnyávogná a nem is olyan bonyolult választ.

Ez a kutya viszont a töretlen hűségén túl talán nem tud semmi mást felmutatni. Elég az? Nézni ilyen esetlenül, bambán figyelő szemekkel. Gyakran haladok el mellette, amikor a boltba megyek zsömléért, vagy ha lusta vagyok szendvicset csinálni, pékáruért. (Két kisebb akciós kakaós csiga, liter tej – és már meg is van a reggeli.) De ez az állat alig veszi le, hogy ilyenkor őt bámulom. Annyit azért sikerült kiderítenem a lakásról, legalábbis a lakásnak arról a szobájáról, ami az utcafront felé néz, hogy falára, az ormótlan, szocialista időkben vadiújnak számító, sötétbarna ruhásszekrények mellett festmények reprodukciói vannak felaggatva: Csontváry Szomorúfűze és Leonardo Mona Lisája. A szintén divatjamúlt csilláron pedig talán egy korábbi karácsonyból hátramaradt ezüstboa díszeleg, hirdetve, hogy egyrészt nem számít, másrészről nagyon is fontos az idő. Ezen kívül mást, bár többször lelassítottam a lépteimet, amikor elmentem a lakás mellett, nem sikerült kiderítenem. Hiába váltam valóságos megszállottjává a kutyának (és ez által a háznak), hogy képes voltam csak azért lemenni a boltba vásárolni valami apróságot, hogy ebben a sajátos enteriőrben újra és újra felfedezzek valamit. Egyszer ugyan gyerekhangok szűrődtek ki a lakásból és egy alkalommal mintha egy öregasszony ősz, felstuccolt haját láttam volna, mint egy koravén bozótot, zizegve elsuhanni a nyitott ablakban, de mint tudjuk, ez még nem bizonyít semmit.

Aztán amikor egy meleg, júniusi estén melóból jöttem haza – nehéz nap volt, hiszen ránk, statisztákra a film ideje alatt, hosszú órákra kiöltötte vörös nyelvét a nap – megláttam ismételten a kutyát. Máskor ilyen kései órákban már nem tartózkodott kint, az egyébként majdnem mindig tárva-nyitva lévő ablakban. Ránéztem, mint mindig, sőt meg is álltam. Felbátorodva, mivel sose reagált igazán a jelenlétemre, hosszú másodpercekig ott álltam. De ezúttal észrevett, láttam a sötétben, ahogy rendíthetetlen sziluett-alakja felém fordul, levetve a békés állatmaszkokat, amiket egy-egy sétám során mint fölényes antropológus ráaggattam, és kikelve magából, vadul morogni kezdett. Én pedig bevallom férfiasan, a nyakamba ugró, agresszív kutya rémképének lehetőségétől annyira beszartam, hogy egy csapásra azt is elfelejtettem, hogy nekem valaha is dolgom lett volt abban az utcában.

Hiába, az ilyen műkedvelő hobbikutatókra, mint amilyen én vagyok, nehéz idők járnak.

Eleven 11­ ­- a Magvető Café költészet napi megnyitója, Magvető Café, 2017. 04. 11.

A költészet napja alkalmából a Magvető Kiadó maratoni könyvbemutatóján és versfelolvasásán, az Eleven 11-en vehettek részt az érdeklődők a Magvető Caféban.

A Dohány utcai kávézó az elmúlt hónapok nagy újdonsága. A kiadó egy multifunkcionális teret alakított ki, kávézáson kívül esti italozásra, színpadi előadásokra és filmvetítésekre is alkalmas a modern, otthonos helyiség. Emellett könyvesboltként is funkcionál, az összes Magvető által kiadott könyv megvásárolható itt. Az asztalokat és a farostlemezből épített lelátót hamar megtöltötték az emberek, és bár az est majdnem négyórás volt, a nézők végig kitartottak. A későn érkezők pórul jártak, csak állóhelyek maradtak, és a hátsó bejáraton keresztül osonhattak be a Fókusz könyvesbolton át. Hamar összeverődött az utcán sétálókból egy kisebb-nagyobb tömeg, akik az ablakokon keresztül leskelődtek be, így a közönség is előadónak érezhette magát a kintről figyelők révén.

Az est Dávid Anna és Nyáry Krisztián rövid beszédével indult, akik harmadik alkalommal is megnyitották a Magvető Cafét, és meséltek kicsit keletkezésének történetéről. A kávézó nyitásának gondolata már régóta foglalkoztatta Nyáry Krisztiánt, s a gondolat fél év után Weiner Judit belsőépítész segítségével realitássá vált.

A beszéd után az Időmérték-sorozat öt, költészet napjára megjelent kötetét mutatták be egy-egy költőtárs segítségével, ezután pedig a szerzők olvastak fel. A könyvbemutatók közötti szünetben a Dés András Trió nyűgözte le instrumentális zenéjével a közönséget: a hagyományos hangszerek mellett sípok, különféle dobok, csörgők és cintányérok tették a számokat különlegessé.

Bognár Péter A fényes rend kötetét Horváth Viktor méltatta. Bognár könyvében van egy önéletrajzi ihletésű narratív keret: hatéves gyerekek megtalálják a WC-ben Zalatnay Sarolta Cicciolina, a szexciklon című könyvét. Az ebben szereplő képek címeit vette át Bognár cikluscímeknek, és részben ezekhez készült leírások a versek. Az esten ezekből olvasott fel: Az ábrándozás az élet megrontója, Képviselőnő munkaruhában, Néger babával régen és most, Amerikai katonákkal… a címek elég sokatmondóak.

Egy elsőkötetes szerzővel is megismerkedhettünk, Zilahi Anna személyében.  A bálna nem motívum cím művét Fehér Renátó dicsérte, majd a kötet címadó versét – Kemény Lilinek dedikálva – is hallhattuk a szerző előadásában.

Ezt követően Tóth Krisztina beszélt Turi Tímea Anna visszafordul című kötetéről. Tóth Krisztina kiemelte, hogy előre fél, hogy az Anna visszafordult „női könyvnek” fogja a kritika aposztrofálni, mivel táskákról, házimunkáról, szülésről, anyaságról is szó esik benne, de hangsúlyozta, hogy ezek a versek nem kifejezetten a női sorsról szólnak, Tímea az idegenséget, alá- fölé rendeltséget írja meg. Tóth Krisztina kérésére  a szerző felolvasta Fontosabb dolgok, és A költészet története című verseit.

Pál Sándor Attila Düvő című könyvéről Darvasi László írását a házigazda, Szegő János ismertette.  Darvasi a kötetet a népi hagyományok folytatásának és egyben megújításának tekinti. Táncokból, dalokból, énekekből áll a Düvő, ezt a felolvasott versek címei is tükrözik: Táncdal, Szerelmi dal, Munkadal, Katonadal, Gúnydal.

Hevesi Judit Holnap ne gyere című kötetéről Erdős Virág beszélt. A könyv Weiler Péter kiállítására készült, ahol a közönség tányérokat törhetett össze, hogy levezesse a feszültséget, Erdős Virág bemutatója éppen ezért a törés motívuma köré szerveződött. A verseket (Mi marad meg?, Puszipajtás, Perspektíva, Másnap) pedig Balog Judit előadásában hallhattuk.

Második körben versfelolvasások voltak olyan szerzőktől, akiknek az új kötete Könyvhétre, vagy ősszel jelenik majd meg a Magvető Kiadónál. Kemény István volt az első közülük, aki egy óriási füzetből olvasta fel a kéziratait. Nádasdy Ádám már megjelent kötetéből a szövegeket Balog Judit tolmácsolta, majd Nyáry Krisztián elmesélte, hogy Arany Jánosról kering egy legenda, miszerint volt egy máig ismeretlen erotikus versgyűjteménye, melynek újraírására felhívást intézett a kortárs költőkhöz, és egyedül Nádasdytól érkezett mű, ezt meg is hallgathattuk. A közönség reakciójából ítélve hiba lett volna nem kiaknázni az Arany János költészetében rejlő lehetőségeket a pajzán átiratra. G. István Lászlóval folytatódott az est, majd Kántor Péter Valahol itt című, Könyvhétre megjelenő könyve következett. Parti Nagy Lajos verseit Dés Andrástól hallhattuk. Végül pedig Erdős Virág a Hátrahagyott versek című, kiadás előtt álló kötetéből olvasott fel, az egyiket (ez) Gulyás Mártonnak címezve kissé átírta az alkalomra, de a könyvben az eredeti verzió fog majd szerepelni.

Lezárásképpen ismét a Dés András Trió zenélt. Majd asztalbontás következett, de nem kellett messzire menni, az est után az iszogatás, beszélgetés ki tudja meddig folytatódott a Magvető Caféban. Érdemes lesz a Dohány utca felé venni az irányt, megnézni a kávézót, inni egy jó hosszú kávét és beszerezni az esten bemutatott versesköteteket.

Ható Fanni

Fotó: Szilágyi Lenke
Forrás: a Magvető Café facebook-oldala.

nem merem többé használni az erdőt / ide élőlények pusztulnak el – Vajna Ádám írja az Apokrif naplóját.

nem merem többé használni az erdőt
ide élőlények pusztulnak el

egy vaddisznó tetemét
pár hónap alatt a földbe mossa az eső
és csak a csontok

Tróját kiásták

egy vaddisznó tetemét
akarom egyszer végig mászni
még mielőtt

lekaparni a vért
a kiszáradt erek falairól
átszakítani az elvékonyodott bőrt
csodálkozni
hogy ide is besüt a nap

Már az egyetem sarka felé tartott, cikáztak benne ezek az emlékek, fölemelt fejjel nézte a házfalakat, az jó, hogy ilyen szépen süt a nap, de volt a nem sokára megérkező valódi ősz közeledésében valami melankólia. Szerette ezt a szót, úgy gondolta, hogy a melankolikust elegáns, szép emberekre mondják, akikben van egyfajta arisztokratikus távolságtartás, talán művészi hajlam is, és attól szomorúak, hogy olyan sok nagy és megoldhatatlan gondon jár az eszük egyfolytában. – Bödecs László írja az Apokrif naplóját.

Fenyvesi Orsolya, Izsó Zita, Simon Bettina és Terék Anna zenés, verses felolvasóestje.

Zenél: Janković-Izsó Nóra és Csüllög Anna

Helyszín. időpont: 2017. május 6. 17:10, Zuglói Európa-nap, XIV. kerület, Bosnyák tér

“Senki sem száradhat meg nyakig a vízben.” (Alice Csodaországban, 1951)

Az esten négy fiatal költő víz tematikájú versei hangzanak el. A négy szerző versvilága nem áll távol egymástól, a víz és a tenger metaforája és összetett jelentésrétegei fontos szerepet töltenek be a szövegeikben. A felolvasáson az alkotók a szimbólum mélységének feltárására tesznek kísérletet.

Az esten Janković-Izsó Nóra és Csüllög Anna egyedi, balladisztikus feldolgozásokat játszanak majd (Sufjan Stevens, Florence and The Machine, Johnny Flynn) a folk és az alternatív világából. A megszólaló zenék középpontjában szintén a víz tematikája áll, így szövegben és zeneileg is összhangot teremtenek az elhangzó versekkel.

Az alkotókról:

Fenyvesi Orsolya (1986) költő, jelenleg Budapesten él. Kötetei: Tükrök állatai (2013, JAK+PRAE.HU), Ostrom (2015, Kalligram).

Izsó Zita (1986) Gérecz Attila-díjas költő, műfordító, drámaíró. Kötetei: Tengerlakó (2011), Színről színre (2014), Pesti nő (interjúk, 2017). Jelenleg a FISZ és a Jelenkor Kiadó világirodalmi sorozatának szerkesztője, továbbá Ayhan Gökhannal közösen szerkeszti az Üveghegy című gyerekirodalmi oldalt (uveghegy.com) és az Átjáró kulturális és közéleti blogot (ayhanizso.blogspot.com).

Simon Bettina 1990-ben született Miskolcon. Költő, művészettörténész. Az ELTÉ-n diplomázott, a József Attila Kör tagja. Első kötete megjelenés előtt áll. Jelenleg Budapesten él.

Terék Anna 1984-ben született Topolyán. Költő, drámaíró. Kötetei: Mosolyszakadás (2007), Duna utca (2011), Vajdasági lakodalom (2016). Harmadik verseskötete a Könyvhétre fog megjelenni a Forum Könyvkiadónál. 2011-ben Duna utca című kötetéért Sinkó-díjat kapott.

Padon töltött délelőtt, megint vasárnap

Mindannyiunknak van nevünk, ez biztos,
neked mi a keresztneved, kérdezte,
Laci, mondtam, ugyan már bemutatkoztunk,
de én sem emlékeztem az övére, Erik,
persze bárki idegen bemutatkozhat,
elsőre nem szokványos megjegyezni,
szóljon ez, ha kell ilyen, mentségemre.

Arany Jánosról beszéltünk,
igaz, vagy nem igaz, amit ír,
ugyanis ki van plakátolva vele idén
az évforduló miatt a legtöbb tér, sok nagy utca,
színigaz, válaszolt magának és nekem,
nem venném-e ki a könyvtárból,
őt nem engedik be két évig,
mert legutóbb bement szennyezett ruhában,
nem tudom, igaz vagy nem igaz, de jó,
igaz, erősködött, aki az utcán alszik, az biztosan tudja.

El tudom-e képzelni, a lánya vezérigazgató,
kint él Angliában, ő néha Facebookon ír csak neki,
megpróbálja, vagy ne próbálja, hogy elmondja,
mert mi van, ha nem érti meg, onnan nincs tovább,
hogy ő csöves lett, ezt elhittem, igazat adtam,
aztán kicsit mindketten rágtuk ezt magunkban.
Mondtam, ez az egy, amit nem tudok elképzelni,
de lehet, hogy mégis, és csak félelemből hazudtam.

Vasárnap nincs nyitva könyvtár, se antikvár,
legyen akkor húsz deka parizer, hat zsemle,
és valami nedves törlőkendő, a panasz miatt,
egész délelőtt a csikkeket szedi, koszos a keze.

Aztán, hogy még nem is tud enni, kellene valami édes,
epilepsziás, kérdezem, cukorbeteg, azt nem mondom,
de érzem a szagán, hogy nem azért tántorog, mert részeg,
honnan tudok rögtön ilyeneket, bemegyek a kávézóba,
szétszórt vagyok és közlékeny, felmondom az egészet.

Ötszáz forint egy brownie ára, összedobjuk a pultos csajjal,
megérti és szép barnán néz hosszú nyakáról felém,
biztos a történet miatt, kösz, mondom,
mindjárt visszajövök, és kérek egy kávét tejszínhabbal.

El kéne költözni vidékre, de legalább Budára,
elvenni egy szofisztikált nőt, aki csinál majd pár gyereket velem,
gyorsan letudni a kötelezőket, végre mindannyiunknak megdögölni,
a felismerés a kávé fölött a fehér csészén tomboló napfényben
fogalmazódik meg bennem, hazamegyek, ez a boldogság,
megírom ezt a verset, panaszkodom erről néhány üzenetben
olyan nőknek, akiket előbb-utóbb úgyis meg fogok dugni,
elmesélek mindent, Erik meg mára jobban van,
emberről-emberre mászkál, szinte mosolyog,
úgy kéreget, és ha hazaértem, megmosom én is a kezem.

A Fiatal Írók Szövetsége és az Erdélyi Magyar Írók Ligája irodalmi tanácskozása és minifesztje

A programban – szem előtt tartva a város mint szövet sokszálú gazdagságát – helyet kapnak könyvbemutatók, felolvasások, szakelőadások, slamek, közéleti és kultúratudományos beszélgetések egyaránt. Az előadók és fellépők – akiknek egy része innen származik, itt él, itteni témát kutat, ide látogat haza, vagy éppen e hely gravitációs vonzásából igyekszik távolodni – szintén a városra is jellemző összetett változatosságot reprezentálják. Kolozsvárra érkezik például György Péter esztéta, a Dialógusok részeként kerül megrendezésre Tompa Andrea szerzői estje, Balázs Imre József és Boka László előadása, Láng Orsolya és Szőcs Petra felolvasása, a nemzetközi hírű, kortárs román író Norman Manea új magyar nyelvű könyvének bemutatója, vagy éppen a Spoken Város című esti slammelés.

Miben áll a kortárs Kolozsvár egyszerre vonzalmak és tagadások sorát kiépítő egyedisége? Kortársunk-e egyáltalán Kolozsvár, vagy művelődéstörténet rezervátumként és művészeti arborétumként tekintünk rá? Mit jelent egy hely palimpszesztjének türelmes, óvatos újraolvasása? És mit jelent Kolozsvárnak – mint irodalmi olvasási alakzatnak – a poétikai használattörténete olyan eltérő habitusú és karakterű szöveguniverzumokban, mint amilyen a Dsida Jenőé, Szilágyi Domokosé, Bálint Tiboré vagy éppen Balla Zsófiáé, László Noémié? Hogyan függnek mindezzel össze a hely történeti jelentésváltozatai?

Feldolgozás, megérteni vágyás és megértetés hármas szándéka vezérli a FISZ és az E-MIL „árdeli tűnt Athén” – Kolozsvár-dialógusok című kétnapos tanácskozását.

További információk, érdekességek a résztvevőkről, a helyszínről a rendezvény Facebook oldalán: https://www.facebook.com/events/1320583454695736/

Részletes program:

Május 22. (hétfő)

helyszín: Babes-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, Kápolnaterem (Horea u. 31.)

Kötelező boldogság
13:00 – 13:45 – Norman Manea Kötelező boldogság (FISZ-Jelenkor, 2016) című könyvének kétnyelvű bemutatója. Résztvevők: Demény Péter, Doru Pop és Vallasek Júlia
„árdeli tűnt Athén” – irodalomtörténeti tanácskozás

14:00-14:30 – T. Szabó Levente előadása
14:30-15:00 – Boka László előadása
15:00-15:30 – Balázs Imre József előadása
15:30-16:00 – Bányai Éva előadása

16:15-16:45 – Molnár Illés előadása
16:45-17:15 – Uri Dénes előadása
17:15-17:45 – Lapis József előadása
A harmadik ipari forradalom csöndje

helyszín, időpont: Bulgakov Kávéház, 20:30

Kulcsár Árpád A harmadik ipari forradalom csöndje című (FISZ, 2017) verskötetének bemutatója. Résztvevők: Kulcsár Árpád, Selyem Zsuzsa, Szőllőssy Balázs

Május 23. (kedd)

helyszín: Babes-Bolyai Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar, Kápolnaterem (Horea u. 31.)

Kolozsvár live

10:00-12:00 – Kortárs kolozsvári fiatal szerzők kerekasztal-beszélgetése, majd felolvasása: André Ferenc, Horváth Benji, Kulcsár Árpád, Láng Orsolya, Serestély Zalán, Szőcs Petra – Karácsonyi Zsolt vezetésével

Állatkert Kolozsváron

14:00-15:30
Kolozsvár-reprezentációk és szimbolizációs stratégiák – kerekasztal-beszélgetés: György Péter, Kádár Magor, Keszeg Anna és Selyem Zsuzsa részvételével

Melyik Kolozsvár?

16:00-17:30
Tompa Andrea szerzői estje, beszélgetőpartner: Visky András
Spoken Város – KolozsárSlam

helyszín, időpont: Bulgakov Kávéház, 20:00-22:00

Támogatók: Fiatal Írók Szövetsége, Erdélyi Magyar Írók Ligája, Babes-Bolyai Egyetem, Nemzeti Kulturális Alap

Mürmüle azon aggódott, vajon meddig bírják majd a kötelek, és az Aresz elég vastag falúra fújta-e ballonbuborékot. – Bali Farkas írja az Apokrif naplóját.

Most Mürmüle és Lacispéter egyik legemlékezetesebb utazását fogom elmesélni neked.

Mürmülelovag és Lacispéter rengeteg kalandot élt már át együtt. Kalandjaikon rengetegen kísérték őket, de kevés olyan derék bajtárs kelt segítségükre, mint Arisztid—nekik: az Aresz — a harciteknőc. Daliás termetű, fényes bronzpáncélos vitéz, hátán soha ki nem fogyó mentolos rágó tartóval. Kiváló humorérzéke mellett, Mürmüle ez utóbbit szerette benne a legjobban. Arisztid már olyan régóta járja a völgyet, hogy már csak az óramadarak emlékeznek, mikor is érkezett.

Lacispéter olyan gyorsan siklott lefelé a levegőben, ahogy csak tudott, Mürmüle nem szokott viccelni a vészjelzésekkel. Ha óramadarat küld érte, mindig életbevágóan fontos dologról volt szó — persze azt az egy esetet leszámítva, amikor a lovagvár kulcsait kereste, és természetesen Lacispéter segítsége nélkül nem találta volna meg a saját zsebében…

Mire a Kőristorony aljához ért, Mürmüle és Arisztid már teljes harci díszben vártak rá. Az Aresz mintha kicsit túl komolynak tűnt volna. Lacispéter végül nem kérdezett rá, mi lehet a baj. Ilyenkor, amikor elfárad, a szokásosnál is zümmögősebb a hangja, inkább örömmel fogadta a tényt, hogy a szokásostól eltérően, Aresz nem tett egyetlen kellemetlen megjegyzést sem. Teknőcünk megbízhatóságán kívül azzal fejezte ki mély baráti szeretetét, hogy válogatott pirításokkal illette bajtársait. Kitinkatona, Hártyahuszár, Botcsinálta fegyverhordozó — csak néhány példa ezek közül. Lacispéter igazán csak a legutóbbival lehetett kihozni a sodrából, hiszen tudjuk, senki sem szereti, ha a felmenőit hozzák szóba.

Mikor Mürmüléhez fordult, hogy megtudakolja mi volt a vészhívás oka, kérdés nélkül megkapta a választ:

—Aresz azt mondja, hogy ez élete legfontosabb küldetése. Egyedül nem merne nekivágni. Először félt minket megkérni, de úgy gondolja elég tapasztaltak vagyunk már egy ekkora küldetéshez is.
—Dze mégisr mirzsről volnar szszó? — kérdezte Lacispépeter az ijedtségtől duruzsoló-zümmögő hangján.

Erre a kérdésre az Aresz csak előkapott egy elefánttalp kulacsot, és egy jó nagyot húzott a tartalmából. A megérdemelt borzongás után, a tőle megszokott páncélkemény vigyorral körbekínálta az itókát. A kéreglény még mindig érezte az előző esti holdfényivászat hatását a fejében, de úgy vélte, elég komoly dologról lehet szó ahhoz, hogy megszegje alig pár órája megfogadott sírig tartó absztinenciáját.

Mire a kulacs utolsó cseppjeit Mürmüle is letörölte a szája sarkából, mind a hárman a legszebb harci festéseikkel felvértezve, és a gyomrukban lötyögő bátroságlével megtámogatva készen álltak az új kalandra. Következhetett az indulási ceremónia legizgalmasabb része. Lacispéter sebes kötélfonásba kezdett, úgy ahogy a Kőristorony keresztes nagymestereitől tanulta. Mürmüle kigurította a legvaskosabb hordót, amit az apja műhelyében talált, annak reményében, hogy ezt most nem fogják szálkahalommá törni, mint a múltkorit. Eközben az Aresz vidáman rágózgatott.

Lacispéter hamar meglett a kötélhálóval, amit néhány ott állomásozó óramadár segítségével a levegőbe is emeltek.  Arisztid akkora buborékot fújt a rágójából, hogy egy szekér is elfért volna benne. Az óramadarak leeresztették a kötélszerkezetet, a három vitéz pedig biztos kézzel odakötözte a hordóhoz. Bemásztak, eloldották a biztosítót, és már emelkedhettek is.

Mire Mürmüle kulacsa is előkerült, már a Kőristorony közepénél jártak. Innen pont ráláttak a kéreglény rezidenciájára. Lacispéter már épp meg akarta kérni barátait, hogy ugyan segítsenek már neki az erkélyre hordott rengeteg lomot kiszanálni, mikor hirtelen óriási szél támadt, és olyan sebességgel repítette az apró léghajónyi alakulatot, hogy Lacispéternek majdnem kiegyenesedett a szemöldöke. Mürmüle azon aggódott, vajon meddig bírják majd a kötelek, és az Aresz elég vastag falúra fújta-e ballonbuborékot. Aztán hirtelen elakadtak valamiben.

Kolos volt az a nem éppen nyájas bárányfelhő. Hogy hova indultak, és hogyan keveredtek vissza, majd elmondom holnap. Most pedig aludj! Szép álmokat!

Energia

(megjelent az Apokrif 2015/2. számában)

Az évek energiáját megfojtották,
pedig buzog még, mint az ég,
és a tágas ablakokon úgy rohant
át a fény, hogy senki sem falta fel.
Hátam mögött hatalmas pálya,
fejemet boldogan vetném hátra,
agyamban zsibong a kékség.
Két pörgő tányér, az iramba
belevesznék, lámpacsíkok
kereszteződése a fehér felszínen.
Az éveket kipenderítették,
ülök az ágyam szélén, lóg a lábam.
Riaszt a kinti zsivaj. Pattog
a nap, mint egy labda, minden
pattanáskor kiált valaki. De
csak a zajt lehet hallani,
és, hogy valami zajlik.
Ne lenne a sok épület
sok üreges tégla,
én is dobálóznék. Felülnék
a vasútra, kezemben két
fürdőpamaccsal. Aztán leszállnék
valami elmosódott helyen,
épp csak lépegetnék, míg
fordul egyet a térkép. Hosszú
csíkok az égen. A horizont,
mintha a plafont nézném,
szemcsék tengerében.

Ti, férfiak, azt gondoljátok, minden a ti vadászösztönötökön múlik. Kiléptek a lakásból a tökeitek markolászva, és körbenézve azt hiszitek, hogy minden szoknya miattatok ilyen rövid. Hogy minden lány azért veszi le a pulcsiját ebben a dögletes melegben, hogy a csupasz válla vagy háta a ti sóvárgó tekintetek céltáblája legyen. Hát közlöm veled, nem így van! Nagyon nem! – Halmi Tibor  írja az Apokrif naplóját.

A helyszín egy zsúfolt belvárosi szórakozóhely, az ikonikus Deák téri Gödör. Ma már csak Akváriumként emlegetik, de mi, „nagy öregek” még emlékszünk arra, amikor a valaha zseniális Quimby zenekar itt oszlatta fel magát először, frontemberük, Kiss Tibi súlyosbodó drogproblémáira hivatkozva, és ennek apropóján egy fergeteges koncertet adtak, talán az utolsót a formáció életében, amiben még volt lüktetés, volt szív. Azóta minden a pénzről szól. Ez a mostani, „ráncfelvarrt” Akvárium is, italkimérő standjaival, kitelepített székeivel, asztalaival, a maga „célszerű megtervezettségével”, kizárólag ezt az ideológiát szolgálja. Ettől függetlenül helyszínnek helyszín, és Zopán néhanap idejár sörözni, talán csak, hogy felemlegesse magában a régi időket, amikor még tudta, hogyan gyűrje maga alá az éjszakai várost.

(Zopán): Bocsi, leülhetek?

(Ismeretlen lány): Persze. Tessék csak.

(Zopán): Köszi. Láttam, hogy már egy jó ideje egyedül ülsz itt, aztán gondoltam, idejövök, meginni a sörömet. Egyedül itt volt már csak hely. Remélem, nem zavarok.

(Ismeretlen lány): Nem, nem zavarsz. De ha azért ültél ide, hogy felszedj, közlöm, nem fog sikerülni. Barátom van. És nem csípem az egyéjszakás kalandokat.

(Zopán): Jesszusom, erről szó sincs. Jó, persze, egy jobb napomon, amikor összeszedettebb vagyok, nem mondom, hogy nem fordulna meg a fejemben, hogy bepróbálkozzam nálad, és egészen addig lökjem neked a rizsát, amíg ágyba nem viszlek (nevet), de biztosíthatlak, ez nem az a nap. Nem akarok tőled semmit. Csak nyugiban meg szeretném inni a sörömet, ennyi.

(Ismeretlen lány): Milyen aranyos, azt hiszed, hogy ilyen könnyen sikerülne. Hogy az egész csak rajtad múlik, mi. A te kedvedtől, hogy ágyba bújok-e a veled. Mennyire tipikus.

(Zopán): Őőő… parancsolsz?

(Ismeretlen lány): Ti, férfiak, azt gondoljátok, minden a ti vadászösztönötökön múlik. Kiléptek a lakásból a tökeitek markolászva, és körbenézve azt hiszitek, hogy minden szoknya miattatok ilyen rövid. Hogy minden lány azért veszi le a pulcsiját ebben a dögletes melegben, hogy a csupasz válla vagy háta a ti sóvárgó tekintetek céltáblája legyen. Hát közlöm veled, nem így van! Nagyon nem!

(Zopán): Na, jó. Tudod mit, szerintem elmész te a picsába. Na, szevasz.

….

(Zopán): Bocs, leülhetek?

(Ismeretlen lány 2): Persze, gyere csak. Arrébb tegyem a táskámat? Elférsz?

(Zopán): Igen, igen, persze. Köszi.

(Ismeretlen lány 2): Ugyan, nincs mit. Ez csak természetes. Úgyis mindig olyan sokan vannak az Akváriumban. Gyakorlatilag sosincsen hely. Miért ne osszam meg egy embertársammal az asztalomat. De akkor már egyúttal be is mutatkozom: Anasztázia vagyok, szia. (A lány kézfogásra nyújtja a kezét.)

(Zopán): Szia, György vagyok. Vagyis: Gyuri. Tudom, ez nem cseng olyan szépen, de hát ez van. Az én szüleimnek nem volt olyan jó fantáziája, mint a tiéidnek. (Zavartan nevet.)

(Ismeretlen lány 2): Nekem se ez az eredeti nevem. Eredetileg Szandraként anyakönyveztek. Az Anasztázia csak a művésznevem. Görög eredetű szó, azt jelenti, hogy „feltámadott”. Elmondjam, hogy miért ezt a nevet választottam?

(Zopán): Hát figyelj, ha már ilyen kedves vagy, és megengedted, hogy leüljek melléd, persze. Csak előbb hadd kortyoljak bele a sörömbe, mert mindjárt kitikkadok.

(Ismeretlen lány 2): Oké. (Nevet) Szóval, amint említettem, Anasztázia a művésznevem. Tudod, a Buddhista Főiskolán tanítok már három éve meditációt és mozgásgyakorlatokat. A jelenlegi életemet nagyon élvezem, de nem mindig volt így. Azelőtt közgazdaságtant tanultam a szüleim nyomására, sőt, még egy multinál is elhelyezkedtem. Nagyon szar volt. Azt vettem észre, hogy azért költök magamra annyit, mert kompenzálok. A sok mozgás, ilyen-olyan edzés, úszóbérlet, ebédidőben az a sok éttermi kaja mind csak azért volt, hogy ember maradjak a napi nyolc, ha a túlórákat is ideveszem, sokszor kilenc-tíz órás munkanap végére. Tulajdonképpen utáltam a munkámat, az egész addigi életemet, csak nem mertem magamnak bevallani. Aztán jött egy pillanat, és azt mondtam, állj. Elég volt ebből. Változtatni akarok és fogok is az életemen. Ekkor otthagytam a munkahelyemet, a stabil egzisztenciámat, és a pénz világából teljesen kivonultam. Találtam Budapesten egy menedéket, ez volt a Buddhista Főiskola. Ekkor vettem fel az Anasztázia nevet, mert úgy éreztem, meghaltam, és kezdődik egy másik, sokkal kiteljesedettebb életem. Egyszóval szó szerint feltámadtam. (Viccesen széttárja a kezét.)

(Zopán): Hm, ez akár ilyen filmes eredetsztori is lehetne…

(Ismeretlen lány 2): Igen, és azóta sokkal nyitottabban szemlélem a világot. Próbálok mindenkivel kevesebb lenni, mert hidd el, nem számít más, csak a szeretet. Önmagunk és mások szeretete. Ez a kulcs. És szerintem tök fontos, hogy az ember megpróbáljon ezért mindennap tenni. Ezért is ülök le szívesen bárkivel egy asztalhoz. Hiszen ki tudja, mit váltunk ki egymásból.

(Zopán): Hm.

(Ismeretlen lány 2): Tudod mit, például vegyük ezt a helyzetet. Azt, hogy idejöttél az asztalomhoz. Nem máshova ültél le, hanem pont ide. Mellém.

(Zopán): Hát… mondjuk ez nem teljesen igaz, mert előtte ahhoz a mogorva picsához akartam ülni, három sorral arrébb, csak…

(Ismeretlen lány 2): Jó, jó, de ez lényegtelen. A dolog lényegén nem változtat. Hiszen végül is ide ültél le hozzám.

(Zopán): Mire akarsz kilyukadni?

(Ismeretlen lány 2): Hát csak arra, hogy szerintem minden okkal történik. Ha nyitott szemmel és szívvel jársz az emberek közt, akkor szerintem mindig azokat vonzod be, akikkel dolgod van.

(Zopán): Hát nem tudom… Ne érts félre, jó fej vagy meg minden, de én tényleg csak azért ültem ide, mert máshol már nem volt hely. Nem akartam állva inni. Így is egész nap állnom kellett.

(Ismeretlen lány 2): Miért, mivel foglalkozol?

(Zopán): Á, hagyjuk.

(Ismeretlen lány 2): Oké, értem. De akkor ezek szerint te nem hiszel abban, hogy minden okkal történik az ember életében?

(Zopán): Hát, hogy óvatosan fogalmazzak: nem nagyon.

(Ismeretlen lány 2): Szóval szerinted Istennek nem volt veled terve azzal, hogy ideültetett az asztalomhoz?

(Zopán): Legalábbis nekem nem szólt róla. (Mosolyog.) (Kisebb szünet után.) Figyelj, egyszerűen csak szomjas voltam, és meg akartam inni egy sört nyugiban a seggemen, és itt volt szabad szék. Ennyi az egész.

(Ismeretlen lány 2): Ühüm… szóval azt akarod mondani ezzel, hogy nincs semmi e mögött. Nem volt különösebb célja annak, hogy leülj ide?

(Zopán): Dehogynem, nagyon is volt! Most mondtam el az előbb. Meg akartam inni a sörömet.

(Ismeretlen lány 2): Értem… De azért Istenben hiszel, nem? A csillagokban, teszem azt, az univerzum istenében, vagy bármilyen felső hatalomban, ami felülről irányítja a sorsunkat.

(Zopán): Ne érts félre, nem vagyok ateista, vagy bármi, de én egyetlen tanújelét se láttam annak, hogy Isten serényen munkálkodna az én életemben. Például, hogy jobbá tegye azt. Sőt, továbbmegyek, a haverjaim élete se cáfol rá erre az állításomra. Épp elég megtört tekintetett láttam már, hogy tudjam, mennyire szar is az élet harmincon túl. (kisebb szünet) Vagy, ha van Isten a fejünk fölött – elfogadjuk ezt a tényt –, egy olyan valaki, aki ezt az egészet irányítja, és a szívem és a lelkem, meg még kitudja micsodám az övé, akkor ennek ellenpólusaként biztos, hogy van lent is valaki. Egy ördög, aki a mozgásomért, a karjaim és a lábaim hétköznapi mozgásáért felelős.

(Ismeretlen lány 2): Jaj, ezt most miért mondod?

(Zopán): Egész egyszerűen csak azért, mert szerintem ez az igazság.

(Ismeretlen lány 2): Ez szomorú. Igazán szomorú, hogy ezt gondolod.

 (Zopán): Miért is ne? Te kérdeztél, én válaszoltam. (Kissé ingerültebben.) Nincsen ebben semmi szörnyűséges, csak elmondtam a véleményemet. Na, jó. Bocs. Inkább csak csendben eliszogatom a sörömet, jó? Kissé nehéz napom volt.

(Ismeretlen lány 2): Azt látom. Elég elgyötörtnek tűnsz. Tényleg, mivel foglalkozol? Komolyan érdekelne.

(Zopán): Figyelj, tényleg nem akarok róla beszélni. Most nincs hangulatom ehhez.

(Ismeretken lány 2): Mihez? Ahhoz, hogy kitárd a szívedet, és hogy valaki meghallgasson?

(Zopán): Momentán most ahhoz sincs. Meg… meg ti folyamatosan jöttök ezzel a megtérés-élménnyel. És folyamatosan úgy adjátok elő magatokat, mintha az univerzális lenne. Holott kurvára nem az. A ti Isteneteknek, Buddhátoknak, vagy akármiteknek semmi köze nincsen az én személyes frusztrációimhoz. Az én lelkiállapotom egyrészt nem vezethető le semmilyen isteniből, másrészt – és ebben egészen biztos vagyok – én sem tartok semmi isteni felé. Egyszerűen csak magunkra vagyunk hagyatva mindannyian, csúnyán és pofátlanul. És abban is biztos vagyok, hogy egyikünknek sem ezt ígérték anno. Ennyi az egész. (Kisebb szünet.)

(Ismeretlen lány 2): Látod, máris jobban meg tudtál nyílni. Az érzéseidről kezdtél el beszélni. Ha így folytatod, és ha jobban megbízol az emberekben, talán…

(Zopán): Figyelj, ne haragudj, de szerintem te egyáltalán nem értesz. Én azt mondom, hogy szerintem nincs segítség. És pláne nem várható az egy másik embertől, hogy megmentsen. Egyszerűen nem így működik. Nem kérheted a másik segítségét, ha te magad sem tudod komolyan venni ezt az egészet, amiben benne vagy. Ha te sem tudod megígérni magadnak, hogy komolyan veszed az állapotodat. Komolyan, még a saját frusztrációinkért sem állunk ki teljes mellszélességgel. Még azokat se vállaljuk fel, holott azokkal érintkezünk a legtöbbet a hétköznapokban. Akkor hogyan várhatjuk el azt, hogy bárki is segítő jobbot nyújtson nekünk. Mindenki nettó nyomorult, ez az igazság. És a helyzet az, hogy ez mindenkinek az arcára van írva. Már bocs, tényleg, tisztellek is meg minden, és egyáltalán nem akaratlaka megsérteni, és köszönöm, hogy az előbb meséltél a saját életedről, és én meg is hallgattalak, de ennél többet nem adhatok. Egyszerűen nem megy. (Hosszabb szünet.) Hm, most teljesen elcsesztem a hangulatodat, mi. Látod, én ilyen vagyok. Jobb, ha most felállok az asztaltól, és arrébb megyek. Ne haragudj tényleg, bocs.

….

Valamivel később, az Akvárium másik végében Zopán odamegy két félrészeg egyetemistához. Még frissek. Szemmel láthatólag bele vannak melegedve a beszélgetésbe.

(Zopán): Bocs, srácok, leülhetek? Tényleg nem akarlak zavarni titeket, csak ideülnék az asztal végébe.

(Egyetemista 1): (Zopán felé fordulva.) Jó, mit bánom én, üljél. (Vissza a haverjához.) Látod azt a vöröset a pultban? Én mondom neked, mindjárt felkelek az asztaltól és odamegyek hozzá. Csak igyam meg a sörömet. Isten bizony.

(Egyetemista 2): Ugyan, hagyjuk már. Tíz perce ezt mondogatod.

(Egyetemista 1): Nem, tényleg odamegyek hozzá, csak hadd igyam meg, ami a pohárban van. Hú, haver, milyen kurvajó kis segge van, ahogy most így bepucsít a pultnál. Egyszerűen nem hagyhatom ki ezt a csajt.

(Egyetemista 2): Hát, nem tudom, szerintem nem olyan jó…

(Egyetemista 1): Ne-eem?! Hát, te buzi vagy, isten bizony. Az egy bombázó.

(Egyetemista 2): Jó, baszki, nem kell ennyire üvölteni. Nem azt mondtam, hogy rossz csaj, csak szerintem nem olyan jó, mint ahogy azt előadod.

(Egyetemista 1): Persze, könnyen beszélsz, te kurvapecér. Neked ott a Kata. Ha kéthetente összejárnék dugni valakivel, mint ahogy te, nyilván én se lennék ennyire cseszettül kiéhezve. (Sóhaj.) Már azt se tudom, hány baglyom van.

(Egyetemista 2): Hát, haver, nem akarlak elkeseríteni, de szerintem azok már kifejlett kondorkeselyűk.

(Egyetemista 1): Jah, ne is mond. Előbb az egyik belenyalt a sörömbe. (Röhögnek.)

(Egyetemista 2): Amúgy, nem azért, de ha oda akarsz menni hozzá, akkor most menj oda, mert Janónak megígértem, hogy fél egykor találkozunk vele a Toldi előtt.

(Egyetemista 1): Jó, jó, nem felejtettem el. Amúgy meg nem tudom, kurva flegmának tűnik nekem. Szerinted?

(Egyetemista 2): Nem tudom, de hogy őszinte legyek, nem is nagyon érdekel.

(Egyetemista 1): El tudom képzelni, ha egy lakatlan szigeten volnánk, és messze a láthatáron én lennék az egyedüli férfi, és az lenne a feladatunk, hogy az emberi faj fenntartása érdekében kolonizálnunk kellene azt a kis szigetet, lefordítom: minden este ordas nagyokat kéne basznunk, ez a vörös akkor is úgy nézne rám, olyan undorral, mintha nekem tenne szívességet azzal, hogy hagyja magát megdugni. Persze, miközben dolgozom és verejtékezem, ő nem tenne semmit, úgy feküdne alattam, mint egy darab fa. Tudod, ez az a típus, amelyiknek az arcára van írva, hogy messze ő a legjobb dolog az egész szaros kis életedben, ami veled megtörténhet.

(Egyetemista 2): Jah, tudom… kurva lakatlan sziget…

És beszélnek, és italozgatnak tovább. Ahogy rendelik az újabbnál-újabb köröket, az alkohol úgy oldja fel a lelkesedésüket, és a töretlen, indulásba vetett hitüket, hogy még eljutnak valahova az este folyamán. És szép lassan elfelejtik a Janó haverjukat, elfelejtik a formás seggű, kissé flegma vöröset is a pultnál. Berúgnak egy szabad döntésnek csúfolt ősi ösztön szerint, menetrendszerűen, ahogy mindig teszik azt péntek éjszaka. Zopán pedig kortyolgatja, marokra fogja az egyetlen korsó sörét. Úgy tartja a kezében, mintha nem lenne más választása. Szinte kapaszkodik belé, és hallgatja a fiatalokat.

Szabadesés

Társaságban ritkán iszom le magam, viszont az a délután eleve rosszul indult. Az elsők között illett volna megérkeznünk, de Laura olyan sokáig készülődött, hogy végül a tervezettnél fél órával később hajtottunk be a kavicsos kocsifelhajtóra. Egy egyenruhás fazon elkérte tőlem a Porsche kulcsát, mi meg beálltunk a vörös márványlépcsőkön kígyózó sor legvégére. Mire az előtérig jutottunk, Kathy és Steffi unalmukban többször léptek a lábamra, mint amennyit számon akartam tartani. Nagyon szertartásos volt az egész, Laura szülei a fogadószoba ajtajában állva egyenként köszöntötték a vendégeket, mögöttük faarcú pincérek hatalmas ezüsttálcákon kínálták a pezsgőt. Mikor végre mi is odaértünk, Marie a hivatalos alkalmakra kifejlesztett műmosolyával fordult felénk. Kedveltem az anyósomat. Hiába játszotta a dámát, valójában csak egy jókedélyű, nagyhangú és nagycsontú délnémet háziasszony maradt. Volt valami lefegyverző az egyszerűségében, műveletlenségén és praktikus jóindulatán pedig időnként nagyon jól szórakoztam. Valóságos nemzeti kincs volt az a nő, nélküle talán senkinek sem jutott volna eszébe, hogy Luther-bibliákat küldjön a brazil árváknak és több tucat dirndlit egy indiai lányiskolának.

Az apósom, Karl-Louis, messze nem volt ennyire szerethető. Összeráncolt homlokkal üdvözölt, mint egy mogorva bulldog, és ahogy megrázta a kezemet, széles vállai között egyensúlyozott szögletes fején rezgett a háj. Próbáltam vele baráti viszonyban lenni, de abban sem lehettem biztos, hogy van ilyen üzemmódja. Napjainak minden percét hatékonyan osztotta be, és az ő társaságában a szórakozás is jobban elfárasztott, mint mással a munka.

– Hallom, nálad van a Becker-ügy – suttogta harsányan, miközben a kezemet ropogtatta. – Na, csak ügyesen, pajtikám. Az én vejem, nemhiába. – Kedélyesen hátbavágott, rákacsintott a mögöttem toporgó férfira, és elengedett. Eltűnődtem, hogy mit akart ezzel mondani, de rájöttem, hogy valószínűleg jobb, ha nem tudom. Karl-Louis nélkül is elég bonyolult volt a helyzet a munkahelyemen.

Hamarosan a teraszon találtam magam. Az esőáztatta földek felől olyan penetráns trágyaszagot fújt a város felé a szél, hogy még a grillhúsok illata sem tudott versenyre kelni vele. Engem minden levegővételnél mellbevert a hányinger, de a fehér napernyők alatt gyülekező jólnevelt társaság igyekezett tudomást sem venni a bűzről, és csak itt-ott lehetett kiszúrni egy-egy felhúzott orrot vagy a szájat diszkréten takaró kezet. Az idősebb férfiak, Karl-Louis barátai, a terasz egyik oldalán csoportosultak, a fiatalabbak, Karl-Louis üzletfelei, a másikon. Az utóbbiak között volt az én több ügyfelem is, velük le kellett állnom udvariaskodni. Gépiesen köszöntem, kezeket szorongattam, és vállakat paskoltam, de közben már az italpultnál jártak a gondolataim. A jó karban levő ötvenesek közül senki sem ivott, a koszorúerükre, vagy talán a délután folyamán várható üzleti lehetőségekre való tekintettel még az érkezéskor kezükbe nyomott pezsgőt is letették egy korty után, de a pasztellszínű kosztümökben pompázó, extravagáns hajszínű feleségeik kevésbé fogták vissza magukat. A kertet nemsokára harsány női nevetés töltötte meg, szúrós pillantásokat váltva ki a másik térfélen üldögélő tisztes anyaságban és jótékonyságban megőszült nagyasszonyokból.

– Az ilyenek miatt találták ki a papok a cölibátust. – Christoph, Laura bátyja ült le mellém, széles ujjai között egy teli koktélospoharat forgatva. Egy különösen hangos nőre mutatott, akinek méretes fenekén repedni készült a túl szűk, virágos ruha. – Most nézd meg ebből a szögből. Nagyon nem kéne neki megenni azt a sztéket.

Bírtam Christophot. Ahogy ott ült a választékosan politizáló vendégek között, és átható, mély hangján felváltva szidta a gazdákat, amiért trágyáztak, és a marhákat, amiért büdöset szartak, direkt rájátszott a megbotránkoztatásra. Pedig tőle ezt már senki sem vette sértésnek, ő el lett könyvelve a vad ifjúságát kiélő bohém fenegyereknek. Én tudtam, mivel kellene előhozakodnia, ha tényleg ki akarná akasztani a hallgatóságát. Pár évvel azelőtt összefutottunk egy berlini bárban. Én egy prostival voltam, ő egy vékony, szőke fiúval. Soha nem beszéltünk az esetről utána. Christoph minden családi rendezvényre hozott egy álbarátnőt, hosszú lábú, hosszú hajú lányokat, akikről aztán rögtön meg is feledkezett. Aznap is egy szőke bombázó pezsgőzött unottan pár méterrel a hátunk mögött, és hiába üvöltött róla, hogy hostess, Marie mégis megpróbált vele társalogni. Fél füllel hallottam is a szöveget, amit a lány betanult.

– Szóval medika a csinoska? – kérdeztem hunyorítva Christophtól.
– Cölibátus, bazmeg. Az kell ide.

Fotó: Medgyesi Dávid

Időpont: 2017. 05. 24.,  18:30-20:00
Helyszín: Budapest Pont, Királyi Pál utca 18. (bejárat a kapu melletti irodában)

Lehet-e a kortárs magyar képregény egyaránt fogyasztható és komolyan vehető egy szélesebb közönség számára is? Ezt a kérdést járjuk körbe Somogyi György író-forgatókönyvíróval és Tebeli Szabolcs képregényrajzolóval közös képregényük, az Alfabéta-díjas Kittenberger: Fabriqué en Belgique második kiadása kapcsán.
A beszélgetés és kötetbemutató középpontjában maga a képregény áll, amelyben az Afrika-kutató életének kalandos eseményei keverednek a múlt század elejének izgalmas időszakával, a kor ismert, de mára többségében elfeledett magyar alakjaival, kitalált és irodalmi figurákkal, valamint a steampunk stílus különös gépezeteivel, találmányaival.

“A Kittenberger – Fabriqué en Belgique rejtőien laza, vernésen retrofuturisztikus és Kittenberger Kálmán életéhez illően kalandos utazás a századfordulós Afrika sötét szívébe. Somogyi György, Dobó István és Tebeli Szabolcs képregénye szépen rajzolt, rendkívül szórakoztató és abszolút világszínvonalú munka.” – kultnapló.hu

A belépés ingyenes, a helyszínen megvásárolható a képregény második kiadása angol és magyar nyelven is.

A sztori röviden:
1907. A legendás magyar vadász, Kittenberger, valamint két barátja, Ács és Baka, Afrika gyarmatosítók által sanyargatott legsötétebb országában, a Kongói Szabadállamban egy állatnak álcázott pusztító fegyverrel csapnak össze. Eközben mit sem sejtenek arról, hogy a szálakat a már háborúra készülő Belgium gépiesített világából mozgatják.

További információk a kötetről:
http://kittenberger.blog.hu/
https://www.facebook.com/Kittenberger/

hát nyilván a nők jutottak eszembe / fehérek voltak mint a tenger habja / vagy a tenger habja volt fehér mint ők / vagy valójában tenger volt a bűnöm – Vajna Ádám írja az Apokrif naplóját.

lejöttem a hegyekből hajnalra
a tengernél már várt rám a bűnöm
be kellett hát szállnunk a bárkába
és elhajózni hogy legyen mit meséljek

hát nyilván a nők jutottak eszembe
fehérek voltak mint a tenger habja
vagy a tenger habja volt fehér mint ők
vagy valójában tenger volt a bűnöm

mindenesetre ennyit láttam aznap
meg a távolságot, mintha vonalzóval mérnék
olyan közelinek tűnt a semmi
és megkaptam én is mint üveggolyót

és annyit is ért mint az üveggolyó
és ha nem tudnám hol voltak a hegyek
még azt gondolnám én tehetek róla
hogy nyilvánvalóan szomorú a vége

mert ez a bárka elromlik az éjjel
anyám talál rá a diófánk alatt
benne fekszem és már nem élek
vers lesz belőlem és elfelednek

2017-ben is büszkén jelenthetjük olvasóinknak, hogy korábbi könyvheti előzeteseinkhez hasonlóan idén is több szerzőnk közelgő könyvmegjelenésére hívhatjuk fel a figyelmüket. A 88. Ünnepi Könyvhéten lapunk két szerzője is első kötetével debütál, méghozzá az Apokrif Könyvek sorozat 5. és 6. darabjaival. Ezúttal szerkesztőnk és szerzőnk, Mizsur Dániel Karc című első verseskötetét ajánljuk a könyv egyik kizárólag itt olvasható versével. Az Apokrif Könyvek idei szerzőinek közös könyvbemutatója, valamint könyvheti dedikálásainak időpontjai hamarosan külön bejegyzésben összegyűjtve is fellelhetők lesznek az Apokrif Online-on.

Egy áttűnés kísérlete

Mielőtt elindulok, már ismernem kell
mindazt, amit majd könnyűszerrel elhagyhatok;
tárgyak, viszonyok könnyű súlyát,
gátak, akadályok rám szabott rendszerét.

Eltalálni a megfelelő fénysáv arányait.
Megtörni egyenesünk segédvonalait.
Még egyensúlyozni az utolsó nap
tompa szegélyén; megérezni az áttűnés
ismeretlen örömét.

Csak azt hallom, ami mint gyenge ritmus,
kiesik az emlékből.
A felidézés mellékterméke; mégis mi maradna
a lényeggé párolt emlék tömegéből?

*

*

Örvény. Befelé lejtő, homályos körmondatok kapkodnak a lábad felé. Erősödnek, majd megragadnak, és már visznek is, ahova csak akarnak. Mizsur Dániel első kötete mint egy jó birtokbor: a legjobb alapanyagokból áll össze, nem ez a zászlóvivő, viszont cselesen itatja magát. Még egy kortyot, na még egy kortyot. Aztán valahogy átveszi az irányítást, és működni kezd, befelé hajt, lefelé húz, egy sötét nyelvi világba, ahol sem éles kiszögellés, se karakteres tereptárgyak. Csak a belső parancs, hogy hagyni kell. Amikor leérsz, és körülnézel, bámulatosan jól működő szerkezetet látsz odalent. Megjelenik egy egyszerű fénysáv, vízi cirkusz kezdődik, színes, mozog, él. Fölfele nézel: a szárazföld és annak városa egyszerre ígéret és kétségtelen jövő – keményen meg kell dolgozni érte. A szemünk előtt lassan felépülő hős célba vesz egy új világot. Indulás előtt, az első lépések alatt leírja a helyzetét. Ez a leírás maga a verseskötet, aminek felénél a szenvtelen állapotrögzítést legyőzi a bizsergő várakozás. Mintha már most tudná ez a hős: később kíváncsi lesz a mai énjére, megérzéseire, félelmeire. Remek kezdőcsomag egy város bevételéhez – ígéretes pályakezdet.

Szálinger Balázs

*

Az idei Apokrif Könyvek páros bemutatóestjére 2017. június 6-án, kedden, 18 órától kerül sor a FUGA-ban (1052, Bp., Petőfi Sándor utca 5.).

Mizsur Dániel június 10-én, szombaton 17 órától dedikálja kötetét az Ünnepi Könyvhéten, a Vörösmarty téren, a FISz standjánál, 11-én, vasárnap pedig 15 órától, a Liszt Ferenc téren, az Írók Boltja előtt.

Az Apokrif Könyvek idei szerzőivel 2017. június 9-én, pénteken 16:30 és 17:00 között beszélget az Ünnepi Könyvhét Vörösmarty téri nagyszínpadán Fráter Zoltán sorozatszerkesztő.

*

A Karc facebook-oldala ide kattintva érhető el.

Kategória:Ajánló, Apokrif Könyvek, csak a hálózati kiadásban, költemény, Könyvhét 2017, Mizsur Dániel