Mert hogy hagyatékozás közben az ember belejön saját maga volt életeinek menet közbeni felszámolásába is, ahogy fontos és szükséges évek darabról darabra számolják fel benne a nagyobb részt úgyis csak bajnak lévő szentimentalizmust.– Nyerges Gábor Ádám írja az Apokrif blogját.
Nyerges Gábor Ádám (Kis Norbert képe)
A hagyaték felszámolása idestova több mint három éve tart. Még mindig nem látszik a vége, azaz egy komplikált örökösödési helyzet megoldódása, az ingatlan közelgő eladása miatt mégis, de nagyjából olyan körvonalakkal, mint Trója falain a hajszálrepedések az ásatás megkezdése előtt. Holott már eddig is mennyi munka volt benne.
Nagyanyám 2015-ben, a magyar egészségügy áldozataként hunyt el, itt nem részletezendő, emberhez méltatlan körülmények között. Azóta zajlik a szisztematikus kegyetlenségű feldolgozás, mi a lom, mi az érték, minek van (illetve: szabad, hogy legyen) érzelmi értéke, mi az, ami már nem fér bele. A hagyaték felszámolása azért is nehézkes, mert nem egyetlen emberé. Nagyanyám mellett általam már nem ismert nagyapám, anyám általam már nem ismert testvére, a dédnagyanyám és a mostohanagyapám hagyatéka keveredik e lakásnyi tömegsírban – s kerül most át kurátorilag megszűrt egyvelege az én és családom majdani nyomai közé, bíbelődhet vele majd, ha eltemet, ki eltemet.
Az ember, mindenki, aki már keresztülment ilyenen, igyekszik mérlegelni, ne legyen tulajdon múltjának savval dolgozó cenzora, aki komplett családi identitását bassza ki pár jól irányzott mozdulattal a kukába a hatékonyság végett, de magába poshadó hoarder sem, nem lehet mindent megtartani. Erre a dilemmára még rátesz egy lapáttal a hagyaték lomtalanítások alkalmával történő megcsappantása, ahogy végigmegyünk a belülről kifordított kerületen. Ilyenkor tolul fel az emberben az érzés, hogy tán pár rózsadombi jellegű környéket leszámítva, amíg a szem ellát, s tovább is, lomországban él, legfőképp lomok vándorolnak kézről kézre, pártunk és kormányunk áldásos tevékenysége folytán, ahogy nő és durvul a szegénység létszámban és mértékben egyaránt, egyre nagyobb felvevőpiaccal. (Az „ugyanitt zsiguli eladó” vicc mintájára várom mindazok jelentkezését, akik még működő, de nem lapos, régebbi színestévét, jó, működő fridzsidert, de sajnos rossz mélyhűtővel, hokedlit, puffot, ilyeneket ingyen vagy jelképes összegért elvinnének, tudnának mire használni.)
Szóval jön ilyenkor egy új perspektíva, ilyen és olyan boltok polcai előtt ácsorogva, ha egyáltalán jut pénz bárminő szart venni a napi kiadásokon felül. Belesusog ugyanis az ember fülébe a kisördög, hogy ezt ugyan minek, előbb vagy utóbb ez is csak lom lesz és hagyaték, s valaki más nyűge, legfeljebb valamelyik olcsóbb lomtalanítással foglalkozó cégé. Tudatosabb, megfontoltabb vásárló válik (kényszerű kora)vénségére az emberből, rezignáltabb belső nyugalommal mond le erről-arról, elvégre nem biztos, hogy van értelme felhalmozni együgyű, titkos kincseinket, féltve őrzött tárgyainkat – pár év elteltével már elmúlt, szétrohadt életeink megfejthetetlen salakját; írtam ez utóbbi kurzívat a nem kevés hányattatás után végül idén nyáron megjelent verseskötetem címadójában, záróversében. Abban a versben, amiről már csak a kötet összeállításakor jöttem rá, hogy észrevétlenül teljesítette magam elé kitűzött, személyes mandátumomat, nevezetesen írni valami eggyel mélyremenőbb, lényegesebb szerelmesverset is a Belga által már tökéletesre csiszolt formulánál, úgyismint: „Nagyon szép vagy te! / Gyönyörű vagy te! / Nagyon szép a szemed! / Nagyon szép a hajad!”. Ez lett meg ebben a Berendezkedés című versben, a mulandóság és maradandóság tusakodásából született, szorongós, vagy épp (értelmezés kérdése) a szorongáson felülemelkedni képes szerelem szövegeként – mely szerelem, mire a kötet megjelent, már sehol se volt, ahogy sehol se lesznek majd tárgyi lenyomatai sem, melyek most, e még részben megfejthető salak, nyaraláskor („ironikus” célzattal) vett nippek, ajándékok csomagolásairól maradt kis, kedves üzenetek, ilyesmik, már előre érzem is magamban az öt, tíz, tán húsz év múlva születő mozdulatot, egy ponton már végleg beazonosítatlanul repülnek majd a kukába, “ez a szar meg vajon honnan van?” felkiáltással.
Mert hogy hagyatékozás közben az ember belejön saját maga volt életeinek menet közbeni felszámolásába is, ahogy fontos és szükséges évek darabról darabra számolják fel benne a nagyobb részt úgyis csak bajnak lévő szentimentalizmust. Másképp nem megy.
Nagyanyám, utolsó, idősen és súlyos betegen töltött évei előttig tüchtigebb asszony volt, mint egy komplett könyvelési hivatal. Hagyatéka csak úgy számolható fel, mikroszkopikusan apró lépésekben, ahogy nagyon szálkás halat eszünk végtelen türelemmel. Kapkodva nem lehet, mert az embernek torkán akad az egész élete, s ezt, ahogy akkori, engem minduntalan lustának és teszetoszának találó párom nem volt képes megérteni, senki más sem, aki még nem csinálta. Elvégre honnan máshonnan volna mód ismerni a leltárazó dögkeselyű kimért mozdulatainak csak tanulható profizmusát, mellyel a legutolsó íróasztalfiókok komplett tartalmával (mind tele, ahogy a ruhászszekrények alja, az összes komód összes fiókja, minden létező négyzetcentiméter) babrál, mely telis tele van valamiféle logikátlan logika (tehát egy másik élet másik rendszere) szerint: vegyesen nyolcvanasévekbeli nyugdíjszelvényekkel (pedánsan rendszerezve, borítékban), lakásbiztosítási igénylőlapokkal, nagyanyám munkakönyvével, régi naptárakba felfirkantott, már rég halott emberek rég nem élő telefonszámaival, köztük képeslapokkal, halott családtagok fényképeivel, anyakönyvi kivonataival, régi reklámújságokkal, véletlen fennmaradt kordokumentumokkal, szétszáradt befőttesgumikkal, sorsdöntő levelekkel. Velem.
Szóval öncsonkítok, kiválogatom, majd kidobom egy nyolcvankettes telefonszámla befizetését igazoló dokumentumot és hasonlókat, közben megtalálok közéjük keveredve egy fotót az akkor épp középkorú nagyanyámról. Nézünk egymás szemébe, a fénykép meg én. Zsebre vágom, tartok egy perc szünetet, bánom is én, miért, hívjuk lustaságnak, nem lenne erőm, szerencsére már nem is kell magyarázkodnom érte. Aztán, meg még hetekig, hónapokig járok vissza folytatni, hol egyedül, hol többedmagammal, mert miközben igen, persze még mindig nem látszik a vége, pedig már idestova több mint három éve tart. Közben befejeztem egy regényt és egy verseskötetet, megírtam sok ívnyit a disszertációmból, nyertem (még többször elvesztettem) házi pingpongbajnokságokat, jobb estéken romantika, rosszabbakon szerkesztés, kibékültem és összevesztem emberekkel, éltem, élem az életem.
Koncentrált órákra alámerülök az időben, megmerítkezem halott szeretteim félmúltjának mocsárszerű, fojtó-nosztalgikus szorongásskanzenjében, majd vissza a felszínre, fölbukni, levegőt venni. Az elmúlt egy évben magam is kicsit eltemettem, majd kihantoltam, újratemettem, régi, használt és merőben új darabjaimból, mint fusiban kiszuperált buheratrabantot, rakosgatom össze aktuális önmagam. Lényegében kész vagyok egy időre, azt hiszem, boldog vagyok. Vagy, hogy pontosabb legyek: minden felhalmozódott pszichés félkacat és limlom közt van bennem, nem is kevés, mi több, egyre több boldogság. Nagyanyám még születésem előtt készült fotóján rögzített tekintete mintha ezt keresné most az őt néző arcon. Nézem egy kicsit, hagyom, hogy pásztázhasson. Hagyom, hogy megtalálja.
A 2019-es tavaszi (május 1-jétől június 12-éig tartó) és őszi (szeptember 1-jétől november 30-áig tartó) időszakra 2018. november 30-ig lehet pályázni. A pályázati felület angol nyelvű.
A Visegrádi Irodalmi Rezidens program 2012-ben indult. Az évente meghirdetett tavaszi és őszi ösztöndíjra 18. életévüket betöltött, legalább egy kötettel megjelent szépírók, költők, és rangos folyóiratokban legalább 3 publikációval rendelkező kritikusok, műfordítók, kulturális újságírók pályázhatnak a visegrádi országokból. Az ösztöndíjprogram főkoordinátora a krakkói Villa Decius, partnerintézményei a prágai Institut umeni, a pozsonyi Literárne informačné centrum és a budapesti Petőfi Irodalmi Múzeum.
The Visegrad Literary Residency Program, established 2012 by the International Visegrad Fund, consists of a series of residency stays and literary events addressed to writers of fiction and non-fiction, poets, essayists, critics as well as literary translators, publicists and journalists from the Visegrad Countries (Czech Republic, Hungary, Poland and Slovakia).
It is based on a partnership of 4 Host Institutions, one in each V4 country: Institut umeni (Arts Institute) in Prague, Petőfi Irodalmi Múzeum (Petőfi Literary Museum) in Budapest, Stowarzyszenie Willa Decjusza (Villa Decius Association) in Krakow and Literárne informačné centrum (Centre for Information on Literature) in Bratislava.
The Program will provide opportunities to host from and in all V4 member states and to support work and mobility of talented Literary Residents, to create a platform for information exchange and to support development and promotion of the V4 literature in Central Europe.
The Villa Decius Association acts as the Coordinator of the Program.
The 2019 edition of the Program will enable 32 Literary Residents to carry their literary projects in 4 Host Institutions in one of the given periods: 1st May – 12th June 2019 (Compact Spring Edition) or 1st September – 30th November 2019 (Regular Autumn Edition).
Each of the Host Institutions will be responsible for organizing two stays of two groups of 4 Literary Residents each (one from the Czech Republic, one from Hungary, one from Poland and one from Slovakia), who will be working on their individual literary projects, and also participate together in literary event(s) organized in the hosting city by the Host Institution.
The recruitment process of 32 grantees of the Program (8 from the Czech Republic, 8 from Hungary, 8 from Poland and 8 Slovakia) will be based on individual applications submitted via an online application form, which will be opened on the website of the Villa Decius Association. For more about criteria and implementation of residential stays, please look at Call for Applications.
The residences will be assigned to applicants in a 3 stage selection process by a national and international Selection Panel on the basis of proportional and equal involvement of Czech, Hungarian, Polish and Slovak residents and Host Institutions.
More information and helpdesk:
Paweł Łyżwiński: pawel.lyzwinski@villa.org.pl
Małgorzata Różańska- Mglej: gosia@villa.org.pl
Technical problems with online application: visegradapplicationform@gmail.com
description of the literary plans for the residency
list of publications
motivation letter
each applicant may attach other documents, recommendations etc. (in English) which she/he finds important for evaluating her/his application
What does the scholarship include?
Accommodation in a shared apartment in the chosen Host City (one-person rooms with washroom facilities and free internet access, shared kitchen) from 1stMay to 12thJune 2019 (Compact Spring Edition) or 1stSeptember to 30thNovember 2019 (Regular Autumn Edition)
A stipend of 1,125 EUR gross (Compact Spring Edition) or 2,250 EUR gross (Regular Autumn Edition)
Support from the Host Institution in preparing for the stay, in organising literary meetings, interviews and workshops as well as networking with publishers and literary critics
Criteria of selection and access to the Program
Criteria of selection:
professional approach towards literary work documented by previous texts (eg. articles, publications)
quality of the residency plans (eg. contributing to development of national and/or V4 humanistic studies, promotion of V4 literatures, expanding the number of readers in V4, stimulation of V4 cooperation in the field of literature)
credibility of residency plans presented in the application form
good reputation and clear record in cooperation with the International Visegrad Fund
readiness to participate in public literary meetings organised by the Host Institution
willingness to collaborate with other VLRP literary residents and with the Host Institution in order to enhance the V4 added value of the Program
declaration of presence at the Host Institution and their accommodation capacities during the whole residency period for the purpose of implementing the residency plans.
Access to the Program:
Applicants must be citizens of one of the Visegrad Group states, i.e.: the Czech Republic, Hungary, Poland or Slovakia.
Applicants cannot be current or former employees of International Visegrad Fund and/or any of the Host Institution.
Applicants must apply under legal name provided in ID card/passport.
Applicants’ previous projects supported by the International Visegrad Fund shall be finished and closed in the time of applying.
Applicants shall be granted a Literary Residency within this Program only once in each V4 member state.
Applicants must cover the costs of health insurance for the period of the Literary Residency by themselves.
Participating in the Program:
All residents selected for Compact Spring Edition are expected to be at the Host Institution on 1 May 2019 and stay until 12 June 2019. Any delay in starting residency cannot be compensated by prolongation of stay.
All residents selected for Regular Autumn Edition are expected to be at the Host Institution on 1 September and stay until 30 November 2019.Any delay in starting residency cannot be compensated by prolongation of stay.
Residents may request “Days of Absence” from residencies on condition that they do not exceed 7 days in total during the whole residency period in Compact Spring Edition and 14 days in Regular Autumn Edition.
In case of unexpected developments (professional or private issues), residents should immediately contact and discuss further steps with IVF and Host Institutions as it may affect the scholarship paid by the IVF.
Deadline for application: 30st November 2018 (midnight)
Results announced by IVF and Villa Decius Association: 15th January 2019
Falfirka – Irodalom a szerzők hangján. Fél óra irodalom munka utánra – mozi előttre. Csak a szöveg és a szerző.
Írók, költők olvasnak fel háromhetente a középkori városfalnál, a Kálvin tértől néhány percre.
Falfirka #19 – Karácsonyi különkiadás
Karácsonyi Falfirka a Budapest Bike Maffiaval (BBM) közös szervezésben. Erdős Virág és Gede Márton olvasnak fel saját műveikből, majd közös beszélgetés a szerzőkkel és a BBM önkéntesével, a MyBudapest Photo Project koordinátorával, Fekete Bernadettel.
A helyszín ezúttal nem a Városfal, hanem az attól csupán két percre található Labor Bp galéria. Az esemény után megtekinthető a Városfal, a Falfirka állandó helyszíne. Januártól itt folytatódik a Falfirka, a 2019-es felolvasások eseményei folyamatosan kerülnek fel ide: Falfirka – Irodalom a szerzők hangján.
A Falfirka kortárs irodalmi felolvasássorozat 2017. április 11-én, a magyar költészet napján indult. Azóta háromhetente olvasnak fel a meghívott szerzők saját műveikből a pesti városfal egy hosszabb darabjánál, ami a Kálvin tértől néhány percre található. Minden alkalom harminc perces, így ideális kikapcsolódás munka utánra – mozi előttre. Az eseménysorozat a József Attila Körrel közös szervezésben valósul meg. Szerzők, akik felolvastak a Falfirkán: Kovács Kristóf, Ferencz Mónika, Krusovszky Dénes, Sirokai Mátyás, Czinki Ferenc, Nagy Kata, Fehér Renátó, Szolcsányi Ákos, Györe Bori, Papp-Zakor Ilka, Németh Bálint, Nyerges Gábor Ádám, Szőcs Petra, Csepregi János, Piros Vera, Urbán Ákos, Csutak Gabi, Simon Bettina.
Mindent elcukrozok.
Azokat a dolgokat is,
amikbe egyáltalán nem is kéne, és nem is
rakok cukrot, sőt
legfőképp azokat.
Ennek a momentumnak nem tudom,
mi a jelentősége, mert
nem én találtam ki.
Néha valaki valahonnan
belém ír valamit, de elfelejti
megtölteni jelentéssel.
Mint a galambfóbiám, hiba a rendszerben:
egy nap felébredek, és a félelem
nem ébred fel velem.
Mintha annak a valakinek hirtelen nem jutna
eszébe, hová tette a szemüvegét,
mert az orra hegyén van.
Csütörtök
(megjelent az Apokrif 2015/4 számában)
Némán mosolyog
néhány idegenre.
Kedves, de nem válaszol,
legfeljebb néha egy-egy olyan szót,
erőtlenül, amelyekről még
nem lehet tudni, milyen
nyelven vannak.
Nem néz rosszallóan,
mikor kiöntik a sört, pedig
áporodott szag terjeng majd
tőle az egész vagonban.
Legszívesebben magához ölelné a
két visszataszító férfit,
akárha az egész világot,
mindig mást ölelne,
sohasem saját magát, de ha
egyszer bezárul a kör,
ő is sorra kerül… …a felebarátok után talán
végül mégis önmagad.
Naplemente
(megjelent az Apokrif 2015/4 számában)
A cigivel együtt akartál leszokni rólam is. „Ez volt az utolsó”, mondtad nagyjából naponta, miközben hamuba fojtottad a csikket, vagy begomboltad a nadrágod, és gondos kötelességtudattal helyeztél el rajtam néhány tiszta papírzsebkendőt.
Aztán úgy néztél rám,
ahogy a fiú, aki
talán még a
gitárjánál is jobban
szeretett,
sose tudott.
„Ez volt az utolsó”,
mondtad
nagyjából szerelmesen,
persze
minden érzelem nélkül,
mintha belefutnánk a naplementébe,
de ott hagynál,
miután
lángra kapok.
December negyedikén, délután hat órai kezdettel olvas fel Nyerges Gábor Ádám az Óvóhelyen (Budapest, Bartók Béla út 60.),
A szerző az este folyamán dj Sanyi Tilos beatjeire olvas fel nyáron megjelent kötetéből verseket és megjelenés előtt álló regényéből részleteket, a félidőben pedig Simon Márton beszélget vele. A Berendezkedés (Nyerges Gábor Ádám idén megjelent verseskötete) példányai a helyszínen akciós áron megvásárolhatók és dedikáltathatók.
Az én családom is apolitikus. Nem azért, mert nem foglalkozunk vele, hanem mert jobb a békesség, minek bolygatni, a felek képtelenek megérteni egymás álláspontját. És mint minden szőnyegalásöprésnek, előbb-utóbb ennek is meg kell inni a levét. – Nagy Éva írja az Apokrif blogját.
Nagy Éva
Imádom a nagyszüleimet. Rettenetesen szerencsés vagyok, hogy vannak, és láthatok olyan szeretetet, ami köztük van, ami 4 év udvarlás és 63 év házasság után is kamaszosan csillantja meg a szemüket, és ami annyira túlcsorduló, hogy mindenkire jut, aki mellett csak elsétálnak, még mindig egymás kezét fogva. Mégis kerültem a velük való találkozást áprilisban, nehogy megkérdezzem: ugye most már nem? Nem tudom, hogy hol van a bölcs konfliktuskerülés és a sunnyogás határa, de valami fontostól fosztódom így meg, és ők is. Felnőtt, érveket ütköztető diskurzustól, amiben nem csak az apró unokájuk lehetnék.
Azt szeretném, önző módon, hogy örökké éljenek. De eljátszottam a gondolattal, megkérem őket, hogy most már szavazzanak az én életemre, az ellen a rendszer ellen, ami nem jó nekem, mert nekem kell benne tovább élnem. Nagyon szívesen el is mondtam volna, hogy miért. Eljátszottam a gondolattal, aztán elszégyelltem magam, számomra nincsen modortalanabb és kétségbe ejtőbb, mint emlékeztetni valakit arra, hogy talán egyszer, ha csak addigra nem megy ki a divatból, meg fog halni.
Zsigerből jövő, megingathatatlan hitükről mindig az a Babits jut eszembe, hogy katolikus vagyok, tehát egyetemes. Nem tudom elképzelni, hogy lett volna olyan, amit és akinek ne tudtak volna megbocsátani – akkor is, ha józan eszükkel nem akartak. 2015 augusztusa óta kifúrja az oldalamat a kíváncsiság, hogy mit gondolnak a kormány menekült-retorikájáról, de nem hozom szóba, nem csak mert igazán felesleges ezen veszekedni, hanem mert rettenetesen fájna, ha leesnének a szememben a pihe-puha piedesztálról. Nem akarok szembesülni azzal, hogy ha elhiszik, helyesnek tartják, egyetértenek. Nem szeretném, ha a meghitt szeretet két szobrától, sőt szoborpárjától kellene hallanom, hogy beszopják ezt a gyűlölködő figyelemelterelést.
Évek óta a haragom betelt poharával megyek hozzájuk. A taóval végképp túlcsordult, pedig nemhogy kis hal, ívásra váró kis ikra sem vagyok színházilag. Eddig, ha pár szót mondtam is a Mamáéknak, finomkodtam, jólneveltkedtem, de legutóbb úgy mentem oda, hogy lesben álltam, ki kérdezi meg, mi újság, játszom-e valami újat, próbálok-e valami újat, vártam, hogy lecsaphassak. És lecsaptam, az első adandó alkalommal, s miután kiderült, az előadóművészeti tao megszüntetéséről, nem olvastak az újságban, nem hallottak a híradóban, elmondtam szikáran, hogy elvették, kvázi visszamenőleg elvették, színházak vannak bajban, társulatok szűnhetnek meg, előadások kerülnek le a repertoárról, bemutatók maradnak el, és senki sem tudja mi lesz, a párt elvette, és nincs arra konkrétum, hogyan pótolják. Mama sóhajtott és nem nézett a szemembe, amíg beszéltem.
Érdekel, más hogyan csinálja, hogyan nem veszi el a családjától az utolsó pár évnyi őszinteséget a (kacérkodom azzal, hogy politikát kéne mondanom, de a politika nem jelenti okvetlenül a megosztó, pökhendi, ellenségképgyártó retorikát, így:) a kormány.
A Kemény István összegyűjtött verseit tartalmazó Állástalan táncosnő c. kötet fülszövegében k. kabai lóránt a következő kijelentésekkel méltatja a költőelődöt: „Mindannyian Kemény István zakójából bújtunk elő”; „alig tudjuk kivonni magunkat hatása alól”; ill. „Legalább két, de inkább három költőgenerációt érintett meg a munkássága, amelynek minden korszaka revelatív” (Kemény 2011). Furcsának tűnhet, hogy éppen egy fülszövegbeli laudációt idézek meg a Kemény-líra jelenkori fontosságának bemutatására, de a nevezett paratextuális műfajnak ebben az esetben kiemelkedő szerepe van. Kemény gyakran írja az újonnan induló fiatal költők verseskönyveinek fülszövegét (mint például Bödecs Lászlóét), ezzel is erősítve a költőnemzedékek közötti kapcsolatokat (Bödecs 2015). Ha pedig a fenti fülszöveg írójának költészetét szeretnénk elhelyezni a magyar irodalom időbeli, jelen esetben nemzedéki palettáján, akkor azt valahová a legújabbak (mint például az Apokrif-folyóirat köré csoportosuló költők) és Kemény István generációjának munkássága közé tehetjük; ügyelve arra, hogy ez a besorolás inkább a pályakezdés idejét, ill. az adott poétika jellegzetességeit kell, hogy szem előtt tartsa, mintsem a szerző életkorát, ugyanis egy-egy szerző más életkorú nemzedékhez is tartozhat a poétikai tendenciát figyelembe véve (Benedek 2016, 247). Ehhez még vegyük hozzá azt is, hogy k. kabai némelyik kötetének is Kemény volt a fülszövegírója. Látható, hogy a fülszöveg műfaja ez esetben a költőgenerációk keresztútjaként funkcionál.
Nem véletlen, hogy éppen Kemény István költőfigurája kerül ebbe a – mondhatni – apaszerepbe. A költő (és generációja) számára valamiért különösen fontos a nemzedéki perspektíva megléte (Fekete 2012, 157). A korai líra rejtélyességével kapcsolatba hozták a generációs tudást, mint ami közelebb vihet a nehezen felfejthető költeményekhez (Fekete 2012, 159). Alighanem a 90-es évek vége felé kezdődik el a költő pályáján az a változás, amelynek következtében egyre több nyíltan vallomásos, számvető verset olvashatunk, s ez a folyamat a 2001-es Hideg című emblematikus kötetben kulminál (Kemény 2001), majd folytatódik a 2006-os Élőbeszédben is (Kemény 2006). Ennek az érett korszaknak az eddigieknél is fontosabb elemévé válik a nemzedéki introspekció, a családtematika, és a már említett nyíltság összefügg Kemény régivágású képviseleti beszédmódjával (Fekete 2012, 162–164). Tehát Kemény mint a későbbi költőgenerációkra tudatosan odafigyelő figura; és a Kemény-oeuvre mint a nemzedéki élményekre, a generációs különbségekre és a közelmúlt történelmi kontextusaira érzékeny poétika vonzó mintát jelenthet a fiatal lírikusok számára, amikor azok a saját nemzedéki problematikájuk lírai megjelenítésén dolgoznak.
Ez a dolgozat részben ennek a kapcsolódásnak próbál utánajárni a címben felsorolt apokrifes költők és Kemény lírájának összehasonlításával, részben pedig a költőelődtől elszakadva próbálja értelmezni a fiatal szerzők nemzedéki önmegjelenítését néhány szöveghely felhasználásával.
Fehér Renátó Garázsmenet c. kötetének nyitóverse, a Határsáv (Fehér 2014, 7) a Keresztény és közép (Kemény 2011, 357–360) parafrázisának tekinthető. Az első, ami feltűnő a két vers összevetésekor az a későbbi költemény rövidsége. Talán a hangvételben tapasztalható különbségek miatt. Fehér verse is a jellegzetes élőbeszédszerű modalitásban íródott meg, de mégsem annyira dramatizált ez a beszéd, s nem is annyira ironikus, mint Keményé (Fekete 2016, 199–216). Fehér költeménye az elődre építve már megengedheti, hogy sokkal direktebb legyen, a korábbi vers tematikai csomópontjait megtartva sokkal kevesebb információt közölve vezeti be a kötetét. Direktség alatt a hangsúlyosan jelen lévő E/1-ű beszélőt, és az általa tett performatív kijelentéseket kell érteni, amik ars poeticaként működve előrevetítik a kötet problematikáját („én vagyok az első, aki belekérdez/ a megszakíthatatlannak hitt történetekbe”, valamint „Én válaszul/ megesküszöm Istenre, hogy nem látnak többet.” Fehér 2014, 7). Kemény versében a paródia tárgyává tett család, vagy inkább családtípus díszletező jellemzése történik meg, ahol a dramatizált beszédmódnak megfelelően az olvasóhoz (nézőhöz) való odafordulásokat találhatunk (Pl. „De nehogy valami tragikus, nagy nép/ öntelt osztályát képzeld ám el,” Kemény 2011, 359). A család(típus) jellemzésére használt „hideg” szó, vagy a „hideg az egész család” mondatának folytonos ismételgetése, valamint egyéb szövegrészek (pl. „mindenre gondol”) nyomatékosító céllal való megismétlése is a dramatikus megszólalás részét képezik, ugyanakkor redundánssá teszik a szöveget (Uo., 357–360).
További fontos különbségként figyelembe kell venni, hogy a Fehér-versben a lírai én szakítópróba elé állítja a családot („Én válaszul megesküszöm Istenre, hogy nem látnak többet” Fehér 2014, 7), míg Kemény versében meg sem jelenik a nyílt színen. Itt egy olyan hang szól, aki az olvasóra értett mondataival (pl. „Kihajtasz rajta: húsz év, elfonnyadsz rajta: hatvan” Kemény 2011, 360) nemhogy egyfajta kilépést performálna, hanem éppen ellenkezőleg, mintegy bevonja a potenciális olvasót a saját körébe, ami ennek a családnak a miliője. Mintha ebben a korábbi versben minden gúny ellenére is ott bujkálna valamiféle szimpátia a megrajzolt család (és egyben osztálytudat) iránt. Olyan szövegrészekben érhetjük tetten ezt a szimpátiát, amik a közösséget mint az egyént óvó, de be is záró csoportosulást láttatják: „Szabadulni tőle csak gúnnyal lehet./ Együvé tartozás a többi.”; vagy „Veled is meg van áldva és/ nélküled is, te jó gyerek. […] Ott lesz a végén és képvisel” (Uo., 359–360). A Határsávban kérdésessé válik, hogy „ott lesz-e a végén” (Fehér 2014, 7), hogy a vers beszélője a család(történet) része marad-e egyáltalán („Mert nem lehet úgy élni, hogy jól van, ami van,” Uo.). Ennek oka abban a viszonyban keresendő, amit a lírai szubjektum az osztálytudaton keresztül megképződő kollektív, másrészt intim-családi történetekkel ápol („Vasutasok és pedagógusok szerelme”; „örökségnek jobbra vezérlő kudarc”; Csak kioktató, kisemberi dac…” Uo.). Ő az, aki problémává teszi a nemzedékről nemzedékre öröklődő történetek automatizmusát, méghozzá azzal, hogy nem csupán passzív befogadó kíván lenni („…aki belekérdez a megszakíthatatlannak hitt történetekbe […] aki kíváncsi az apró részletekre…” Uo.). Másfelől finoman jelzi a nyelvi különállását („Én olyan mondatokon szoktam a beszédhez,/ amiket lánykéréseken mondani kell” Uo.). Akár még egy olyan értelmezést is meg lehet kockáztatni, hogy a Határsáv énje a hasonulás és az elkülönböződés játékán keresztül a Kemény-lírával, ill. a költőapa irodalmi generációjával kívánna leszámolni ezekben a sorokban. A vers első szakaszában található intertextusok – „Mindegyikük jó katolikus:/ sehol egy öngyilkos, se megesett lány, se alkoholista” (Uo.) – és a többi szatirikus megjegyzés jelentik a hasonlóságot, míg az elkülönböződést az a szakítás jelenti, amiről már szó esett.
A kötetnyitó vers utáni folytatást figyelembe véve úgy tűnik, hogy ez a több értelemben is felfogható szakítás vagy elszakadás nem igazán sikerül. Az egész könyvet meghatározza a nemzedéki problémakör, a lírai én figyelmének középpontjában áll a megelőző generációkkal, sőt a jövőbeliekkel való foglalkozás is („csak egy régi hátlapszöveggé lennék. Majd nem érti az unokád” Csak szilveszter Fehér 2014, 23). Szénási Zoltán Az átképzett tanár c. verset tekinti ebben a vonatkozásban kulcsdarabnak.
Ülök kádban, fotelben, teraszon,/ kicsoszogok a piacra, átfestem a régi játszóteret./ Az emlékezéshez szervezem a napokat,/ mert családdá minket a történetek tettek./ Ezeket, sajátok híján, újramesélem,/ apám leveleiből, nagyapám naplóiból,/ hozzájuk öregszem, ahogyan később kéne tenni,/ és elalszom magam mellett./ Így tanulom és tanítom meg/ (mint az átképzett tanár,/ egy leckével a diákok előtt),/ hogyan kell felnőtté, szülővé, apró öreggé válni./ De az újak már átfogalmazzák a szabályokat:/ a hunyó lesz a hős, a keresés győzelem. (Fehér 2014, 11)
„A családhoz való viszonyt a Garázsmenet több versében – a szubjektum integritását is megbontó (»elalszom magam mellett«), centrifugális erőként ható – elszakadás vágya alakítja, itt viszont a leválás képtelenségével szembesülhetünk” (Szénási 2015, 374–375). Ebben a versben is van egy utalás a későbbi nemzedékekre, s az „újakra” adott reflexió eléggé negatív kicsengésű. Ezzel a költői én az idősebb generációk berögzült szólamához, a „bezzeg régen” mentalitásához hasonlatos gesztust tesz, csakhogy itt egy a családról leválni szándékozó fiatal bizalmatlansága nyilvánul meg. Ha az eddig idézett versrészleteket, mind az eljövendő generációkra tett utalásokat, mind az Átképzett tanár utolsó sora előtti részeket összeolvassuk az olyan szövegrészekkel, mint a „Rám nem hagytak múltat, amit be kéne vallani,/ és sérelem sincs bennem semmi örökölt.” (Ká-európai ismerős Fehér 2014, 56) vagy a „Te mégis többet érsz: a jelen állás szerint/ nekem még kölyköm se lesz, aki kihasználhat” (Anyajegy Uo., 19). két-két sora, akkor kirajzolódik, hogy egy olyan félelemről van itt szó, ami a valóban csak erre a nemzedékre vonatkozó történetek hiányával fenyeget. A rendszerváltás előttről megörökölt családtörténetek, ill. történettöredékek kulturális hulladékként kerülnek át a poszt-szovjet érába, s láthatóan problémákat gerjesztenek. A szubjektum egy köztes pozíció foglyává válik, az Átképzett tanárban egy egyszerre fiatal és öreg figurát látunk, akit a nem személyesen rá vonatkozó, de mégis általa birtokolt örökség terhe kvázi elöregít, miközben – ahogy a többi idézetben is megmutatkozik – nem vet túl sok bizalmat a jövőbe.
Valami nagyon hasonló idegenséggel szembesül Juhász Tibor hosszúversének figurája is. A Kitartóban egy fiatal proletaroid értelmiségi szívós munkával próbál bekerülni a nyilván nem véletlenül ezzel a névvel jelzett kocsma közösségébe, a „siker” elmarad, végül kénytelen elfogadni, hogy nem tartozhat hozzájuk. A teljes befogadást az jelentené, ha kapna a pult alatti házi pálinkából, ami ennélfogva a két világ határát szimbolizálja. A vers végén hangzik el a kötet egyik legemblematikusabb mondata: „Új voltam itt, fiatal, velük ellentétben, akikkel a történelem esett meg” (Juhász 2015, 69). Habár a vers komoly hangvételű, mégis kissé ironikus hatást kelt, hogy a költemény hőse „lefelé törekszik”. A kötet egyik recenzensének meglátása szerint azért nem lehetséges ez a határátlépés – még a személyes identitás megtagadásának árán sem –, mert „nem az emberek, hanem a tér hordozza az identitást”, illetve „A város állapota és múltja szabályozza ezt a kollektivitást, a hiányzó tapasztalatok pótlására egyszerűen nincs mód” (Bihary 2016). Itt az eddigi nyomvonalat követve az válik érdekessé, hogy míg a Fehér-poétikában tapasztalt probléma a saját történetek hiányával ezeknek a szimulálására, valamint magának a problémának a kibeszélésére késztette az ént; addig itt nem annyira a történetek konstruálásán van a hangsúly, hanem a közös élményeken alapuló odatartozáson, és a kocsma – mint valami térbeli apapótlék – általi beavatódáson. A szimulálás viszont közös vonás, a Juhász-versben megjelenő fiatal mindent próbál úgy csinálni, ahogy az ottani férfiak teszik. Vigh Levente ezt az utolsó ciklust úgy kezeli, mint ahol a „személyes és személytelen megszólalásoknak az összetalálkozása […] történik meg” (Vigh 2015), ami érthető a könyv második részének váltása, és az egész működésmódjának fényében, azonban a jelen dolgozat nézőpontjából rá lehet kérdezni arra, hogy a Kitartóban valóban személyes vonatkozásról beszélhetünk-e. Az eddigiek ismeretében úgy is értelmezhetjük a költeményt, mint ha a beilleszkedni kívánó fiatalember egy színház díszletei között mozogna, de sohasem kapna igazából szerepet, csak a próbákra engednék be. Ott van-e igazából? Vagy csak ebben a térben jár-kel? Innen nézve éppen, hogy a személyes viszony kialakításának lehetetlenségéről szól a vers, legalábbis, ami ezt a szociális teret illeti, s még mindig inkább a második ciklus (Ez nem az a környék) anyaversei nevezhetők személyesnek (Melegebb öl; A csörömpölés után; és Példaérték Juhász 2015, 25–27).
Tehát az eddigiek szerint a vers a történelem utáni nemzedék történelembe való visszalépésének kísérletéről tesz tanúbizonyságot, méghozzá szociográfiai hangoltsággal. A versben megnyilvánuló szubjektum pozíciója felől nézve interpretálhatjuk úgy a sikertelen határátlépést, mint ami azért nem járhat sikerrel, mert akkor az egyszerre proletár és értelmiségi figura elvesztené az értelmiségivé válás képességét, az írást, az irodalomba való belépés jogát, miközben a többiek „Egy szájhagyományban élő rendszer igazolványait sokszorosították” s számukra az írás azt jelentette, hogy „az acélgyár öltözőszekrényeibe karcolták napjaik striguláit” (Juhász 2015, 68). Nem véletlen, hogy itt is megjelenik egy irodalmi apakép, vagyis inkább nagyapa, Kassák Lajos, aki egyesíti magában a munkás és az író szerepeit, ezért mintát jelent a költőfigura számára; de a történeti avantgárdra jellemző lelkes aktivizmus hiánya miatt diszkrepancia lép fel – akár ezt is érthetjük a szakítás gesztusaként: „Mikor felszabadulásra vágytam, azt akartam hallani, amit Kassák, amitől kettéhasadnak a falak, de csak a hamar elhaló visszhang válaszolt a gyárak kongó belsejéből” (Uo., 64).
Érdekes, hogy a könyv szociográfiához való közelíthetősége milyen irodalomelméleti problémákat generál, ahogy azt Bereti Gábor recenziójában olvashatjuk (Bereti 2017). A recenzens mintha számon kérné a juhászi lírapoétikán, hogy miért nem válik valószerűbbé, a történelemábrázolás hagyományába illeszthetőbbé, annak ellenére, hogy egyébként pontosan ismeri fel a kötet működési mechanizmusait. Az iromány vége felé azt olvashatjuk, hogy a „líra teljes eszköztárát képes mozgósítani az ábrázolás, esetünkben a közösség egzisztenciális és szociális állapotának minél érzékletesebb megjelenítése érdekében”, nem sokkal később a következő megállapításokkal találkozunk:
A fikcióban zajló történés ideje elkülönül, valószínűleg az élményszerűség hiánya miatt, önmaga történetiségétől, előzményei, azok a fogódzók, amelyek ismerete segíthetné az összehasonlító értelmezést, s amelyek fellelhetők a valóságban, alig érzékelhetőek, ezért a narráció kvázi-valósága jóval inkább képszerűnek, mint folyamatszerűnek hat. S ez hátráltatja az adottnak tekinthető igazságon túli értelem megnyílását. (Bereti 2017)
Ezután pedig a szerző a generációs szempontból sem mellékes Az erkölcsök miatt és a Jó lesz a száraz is című versekből (Juhász 2015, 23; 27–28) idéz olyan részleteket, amik „a történetet történelemmé segítő” irányjelzőknek bizonyulnak (Bereti 2017). Számomra úgy tűnik, hogy a kritikus itt végső soron prózapoétikai elvárásokat támaszt a lírakötettel szemben. Ráadásul ezek az elvárások a realista elbeszélés szociográfiai irányultságú hagyományára emlékeztetnek, talán ez volt a számonkérés irodalmi mintája, talán nem, de nem lenne meglepő, mivel a Kádár-korszak magyar irodalmában ez a műfaj nem volt mentes a fikció és a valóság viszonyára vonatkozó problémáktól (Böhm 2012, 171–179), amiket a szóban forgó könyvkritika is érint. Vajon, ha több lenne azokból a „fogódzókból”, amikről Bereti ír, akkor nem félő, hogy a sajátos atmoszférájukat vesztenék el a versszövegek? S az imént idézett észrevétel („fikcióban zajló történés ideje elkülönül, valószínűleg az élményszerűség hiánya miatt, önmaga történetiségétől…” Bereti 2017) nem annak a felismerése lenne, amit korábban fejtegettünk a Kitartó című verssel kapcsolatban, csupán másfajta modalitásban? Véleményem szerint a tárgyalt generációs szakadék és idegenség szempontjából nézve nagyon is érthetővé válik, hogy miért teremti meg ez a költészet a nevezett elkülönülést. Persze egyáltalán nem arról van szó, hogy ezt a verselést ne „kísértené” a prózává válás jövőbeni lehetősége, mint ahogy azt a kötet fülszövege mutatja: „célja, hogy egy sajátos, narratív hangot alakítson ki, mellyel karaktereket bemutatva és történéseket elmesélve olyan problémákkal tud foglalkozni, melyek személyessége sokakat érinthet” (Juhász 2015). Emellett pedig a szociográfiai vonalra visszatérve, Smid Róbert rövidkritikája is érinti a témát, és ezt az irányultságot negatívan értékeli: „amikor az általa megfogalmazott koncepció félremegy, úgy tűnik, mintha valamifajta társadalmi feladatvállalást, tanulságot kísérelne meg kierőszakolni saját magából a kötet” (Smid 2015).
Találhatunk olyan verset a költőtől Az Apokrif hasábjain, a Bérházak geometriája címűt (Juhász 2014, 10–11), ami a kötetbeliekhez képest valamivel direktebben és erőteljesebben társadalomkritikus hangvételű. Talán emiatt nem került be a könyvbe. A lírai alany királyi többesben szólal meg egy egész nemzedék nevében, illetve a munkáscsaládból származó bölcsészek sorsát vetíti elénk különböző változatokban. Amellett, hogy a kamaszkor és az elhúzódó felnőtté válás korszakának tipikus eseményeit karikírozza, az utolsó részben a(z ön)sorsrontó vagy -javító bölcsész képét úgy alkotja meg, hogy az miközben szociális perspektívából a líraiság elvesztését jelenti, a csillagbámulás közhelyével az addig narratív kijelentésekkel operáló szöveg leglíraibb részét is adja egyúttal: „Aztán visszamenekültünk az egyetemre, / ahol Kerouac oldalas mondatainak vágyait / elemeztük és cáfoltuk meg. És mikor ezzel is / megvoltunk, egy vállalati parkolóból / felnéztünk és nagyobb rendben láttuk / égni a bérházak geometriáját / körülöttünk, mint a csillagokat felettünk” (Juhász 2014, 11).
Tinkó Máté költészete jócskán eltér az eddig vizsgált két korpusztól. Egyrészt a debütáló kötete (Tinkó 2014) sokkal több verset tartalmaz, mint a korábbi szerzők könyvei, másrészt retorikailag sokkal bőbeszédűbb. Az asszociatív gondolatfutamok, széttartó tematikájú verstömbök, gyakran be nem fejezett, vagy éppen túlbonyolított mondatok versvilága ez. Az imént felsorolt jegyek némileg Tandori „fecsegő” poétikájára emlékeztetnek. A gyakran feltételes módban megfogalmazott bonyolult mondatszerkezetek, a direkt pongyola ragozások vagy éppen hiányos tagmondatok eszünkbe juttatják a tanulmány elején citált hibapoétikát, azzal a speciális problémával együtt, hogy a rontott szöveg irodalomkritkai nézőpontból egy veszélyes terep, mivel elképzelhető – különösen egy elsőkötetes költő esetében –, hogy azt pusztán hibának minősíti a recepció, mint ahogy az megtörtént Kemény István A koboldkórus című kötetével (Szabó 1996, 569–581). A kritikát idézi és a hibapoétikára adott reflexiót vitatja: Fekete 2016, 207–208). Ilyen kiélezett kritikával személy szerint nem találkoztam, olyannal viszont igen, amiben a verselés „szétesettsége” és az „önkényesen alkotott szavak” nem függetlenednek attól a ténytől, hogy egy fiatal lírikus debütjéről van szó.
Tinkó versei összegubancolódott fonalakhoz hasonlítanak, készakarva hiányzik belőlük a szigorú rendezettség, konstrukció. Vass Tibor és Rubin Szilárd műveivel mutat rokonságot a kötet anyaga, bár az előbbi sajátos nyelvjátékai nélkül, csupán önkényesen alkotott szavaival követi a neoavantgárd költőt. A szétesettség mögött felfedezhető egyfajta kétségbeesett egységre törekvés, a „dolgok, életek” összefésülésére, erős fényben való áttekintésére. Ám erre még nem érett meg az idő, a szerző még nem dolgozta össze a szálakat. (Csepcsányi 2014; kiemelések tőlem – S. T.)
Úgy látszik, hogy az alapvetően a szövegekre koncentráló receptív olvasásmód sem tud teljesen függetlenedni a költő személyétől és az életkorától, kénytelen valamennyire generációsan olvasni azokat.
Az eddig elemzett két szerzőhöz viszonyítva Tinkó költészete közelebb áll Fehéréhez, mivel itt is kiemelkedő szerepet játszik a történelem, benne a családtörténet (töredékei) és a beszélő ezekhez való viszonya. Azzal a különbséggel, hogy ez a poétika a tárgyalt nemzedéki nézőpontból kevésbé próbál meg valamiféle szilárd álláspontot képviselni (a kötetcím utal erre). A lírai én számára az emlékezet töredékeinek köznyelvi stílusú (leginkább a kedélyes szóval leírható), áradó szólamokban való rögzítése jelenti a legfőbb célt, mintha át akarná menteni az utókor számára a saját és az előző generációktól örökölt emlékeit. S emiatt ennek a költészetnek a tétje abban határozható meg, hogy milyen mennyiségben képes maga és az olvasó számára előállítani ezeket a történettöredékeket (hálózatot alkotva ezzel), s közben a saját kérdéshorizontja felől vallatóra fogni azokat (pl. „Milyen lehet egy saját lakás, fali csempe / törékeny üveg belülről, konyha olajszagban […]” Tengerszintek Tinkó 2014, 87). Lépten-nyomon belebotlunk az anyával, az apával, a kettőjük kapcsolatával vagy a nagyszülőkkel, dédszülőkkel kapcsolatos emlékekbe és velük együtt a közelmúlt történelmi eseményeire való utalásokba. A generációs olvasat felől nézve a történetiségre adott (ön)reflexiók, kiszólások válnak igazán érdekessé, amik közül a Terápia-noteszok-ciklus indító költeménye emelkedik ki a legjobban, némileg ellentmondva a fentebb leírt „iránytalan szándékú írnok” szerepének (Egy MRI-vizsgálat elé Uo., 66). „A történelem majd nem / emlékezik – mennyi éve annak –, / hogy ebben a szobában figyeltem, / ahogy alszol. Én azt mondom: / legyen a történelem / halott, ha nem hiszi létezésed […]” (Uo., 60). A szövegrész a személyes emlékezetet állítja szembe a lírai én számára fontos személyt elhanyagoló, ezért nem-emlékező történelemmel. A második mondat performatív kijelentése pedig meg is tagadja a történelem „jogát” ahhoz, hogy élő legyen, ha ennyire nem veszi figyelembe az egyes embert. Akár a kötet ars poeticájaként is érthetjük ezt a dacos állítást és az utána következő odafordulást: „Történelmem: halott / leszel, képregény leszel, nagy és rossz- / arcú hősökkel, és rejtegeted meztelen / nőidet a lepel mögött” (Uo., 60). Ezek a szövegrészek válaszolnak arra a korábbiakkal kapcsolatban feltehető kérdésre, hogy milyen szándékkal születhet meg ez az emlékgyűjtő költői kísérlet. A történelemmel mint nagy volumenű elbeszéléssel kapcsolatos bizalmatlanság készteti az ént a magántörténelem, a kisember történelmének létrehozására, a szűk családi környezet apró-cseprő eseményeinek költői leltározására. Érdekes, hogy az idézett szövegrészben egy olyan elsősorban vizuális, másodsorban szöveges narratív médiummal azonosítódik a történelem (a képregényről van szó), aminek itt érezhetően a gyakran negatívként értékelt jegyei emelődnek ki („nagy és rosszarcú hősökkel” Uo.), gondolván itt a sematikus eposzi kelléktárra. Egy másik értelmezési lehetőség szerint, az alapján, hogy a lírai alany a birtokának tekinti a történelmet („Történelmem” Uo.) a versrészlet inkább a saját próbálkozásának kudarcáról szól. A személyes vonatkozások utáni keresés közben összehordott és -barkácsolt „múltdarabok” a képregény diszkréten elválasztott képeihez hasonlatosan, tömbszerűen állnak egymás mellett, pontosan úgy, mint a versek a kötetben. Ezek szerint a versrészletben a költői én a saját alkotásmódjára reflektál.
A versek egyik legizgalmasabb tendenciájának tartom azt, hogy a történetalakításra és emlékezésre való reflexió összefonódik a fogantatás, a születés metaforikájával. Az eddig vagy lábjegyzetben vagy a főszövegben idézett költemények közül három, a Nancy-sírgödör, az Egy MRI-vizsgálat elé és a Terápia-noteszok névtelen első verse rendelkezik ezzel a kettősséggel. A sorban második vers egy nagyon komplex módon mutatja be az énnek saját magához, a költői szerepéhez, az írásmódjához, a szülői nemzedékhez és az egész kötetben uralkodó halál és születés tematikához való viszonyát. A vers tere alkalmat szolgáltat arra, hogy a vélhetően valamelyik hozzátartozó betegségével való szembenézés („Öt nap múlva sugarak pásztázzák végig a koponyát / férfiak és nők kiértékelik a kapott eredményeket […] visszafordíthatatlan a sérülés […]” Uo., 66), a szülők boldog pillanatainak felidézése („de erről a köldökről csak anyám jut eszembe / apám hogy kapta föl mint pihét forgatta meg […]” Uo.) és a saját születésének örökölt emlékezete („egymásnak hajtott fejjel sütkéreznek ezer és ezer- / kilencszáznyolcvannyolc szűkös derekán öt nap / múlva még nem tudják majd Istenem hogy élek is” Uo., 67) egymásra íródjon. Azonban az intim viszonyok, avagy a magánemléktár megírása nem mentes az alanyi költővé válás félelmétől, s összefüggésbe hozható a másik elvesztésének félelmével, illetve – a korábbiakra visszatérve – értelmezhetjük úgy ezt a költői eljárásmódot, mint ami magán keresztül próbálná menteni embertársait: „visszafordíthatatlan a sérülés természet ennélfogva / be lehet rendezkedni a következmény logikája szerint / a természetes a félelem a rettegés a cincogás ne félj / alanyi költő nem leszel […]” (Uo., 66). A folytatásban pedig az alanyiság félelme egy önironikus alakzattá válik azzal, hogy az alany a saját köldökéről arra a lényre asszociál, aki terhesen, tehát feltűnő köldökkel hordozta és később világra hozta őt: „mert aki alanyi költő az menthetetlenül saját / inkább gyönyörűséges köldökét nézze / de erről a köldökről csak anyám jut eszembe […]” (Uo.). Ezután következik a vers azon szakasza, aminek két részletét már idéztem, most lássuk bővebben: „apám hogy kapta föl mint pihét forgatta meg / a Néva a Duna a Körös-holtág fölött iránytalan / szándékú írnoknak ők elixír a késztetés skrupulus / a szolgalélekség mítosz a megfejtéshez összekötni / autóstérképeket folyosókat tisztaszobát / pályaudvaron lépcsőfordulóban állva / szerették magukban a másik embert […]” (Uo.). Tehát ebben a szövegkörnyezetben található a már idézett önreflexió, és a szakaszt olvasva az eddig felvázolt képet azzal egészíthetjük ki, hogy a személyes viszonyok, jelen esetben a szülőkkel való kapcsolat segíti (valamennyire) a lírai ént az áradó emlékek rendezéséhez. Az „ők elixír” kijelentése után a dikció még a szokásosnál is asszociatívabbá és nominálisabbá válik.
A köldök motívuma a már elemzett, a (halott) történelemről szóló, cikluskezdő költeményben is megtalálható: „A tükör felületén egy mély értelmű köldök, / alatta gyermekígéret fordul” (Uo., 60). A Nancy-sírgödör című versben a múlt összeállításának lehetőségét (lásd föntebb) egy abortusz emléke hiúsítja meg: „De előbb féltékenység, elnagyolt harag / támad egy veled hasonszőrű ellenében: / bezzeg ő az abortusznál végig melletted / volt, a kezedet is fogta, s mesélt az ég / jóvátételéről” (Uo., 85).
Összegezve az eddigieket, úgy tűnik, hogy a személyes viszonyok, a szűk családi környezet piedesztálra állítása és a „nagybetűs történelem” leértékelése együttjár egy olyan történetfelfogással, ami a generációs tudásra és emlékezetre épít, mert azt látja az emlékezet méltó helyének, s egyúttal a nemzedékek egymást váltó dinamizmusát főként az anya és a hozzá kapcsolható szül(et)és motívumának gyakori megjelenítésén keresztül tiszteli.
Irodalomjegyzék
Benedek Anna. 2016. Kemény zakója. In Turista és zarándok: esszék és tanulmányok Kemény Istvánról, szerk. Balajthy Ágnes, Borsik Miklós. 228–252. Budapest: Jak+Prae.hu.
Bihary Gábor. 2016. Városemberek (Juhász Tibor: Ez nem az a környék. FISZ–Apokrif, 2015; Purosz Leonidasz: A városnak meg kell épülnie. FISZ, 2016), Műút, nov. 26.http://www.muut.hu/?p=22612 (Utolsó letöltés: 2018. 05.22. 18:35)
Bödecs László. 2015. Semmi zsoltár. Budapest: FISZ.
Böhm Gábor. 2012. Realizmus és nemzedéki narratíva Tar Sándor prózájában In Nemzedéki narratíváka kultúratudományokban, szerk. Garami András, Mekis D. János, Németh Ákos. 171–179. Budapest: Kijárat Kiadó.
Fehér Renátó. 2014. Garázsmenet. Budapest: Magvető.
Fekete Richárd. 2012. „Mást mondok én tenéked” – Kemény István és a kortárs magyar líraIn Nemzedéki narratíváka kultúratudományokban, szerk. Garami András, Mekis D. János, Németh Ákos. 157–169. Budapest: Kijárat Kiadó.
Fekete Richárd. 2016. „Tudom, hogy tévedek”: Kemény István verseinek élőbeszédszerűsége és a hiba poétikája. In Turista és zarándok: esszék és tanulmányok Kemény Istvánról, szerk. Balajthy Ágnes, Borsik Miklós. 199–216. Budapest: Jak+Prae.hu.
NEMZEDÉKI NARRATÍVÁK MEGJELENÉSE FEHÉR RENÁTÓ, JUHÁSZ TIBOR ÉS TINKÓ MÁTÉ KÖLTÉSZETÉBEN
Az Apokrif-folyóirat köré csoportosuló három fiatal költő poétikájában meghatározó szerepet játszik a nemzedékiség problémaköre. Úgy is mint a saját nemzedéki mivoltukra, valamint az őket megelőző generációk irodalmi és történelmi örökségére adott poétikai reflexiók együttese. Mindhármuk költészetére jellemző, hogy a családtörténeteket és a kollektív emlékezetben fennmaradt történeteket nem egymástól elválasztva, s egészleges formákban közölve, hanem töredékes formákban és egymásba fonódva prezentálják. A hagyományos műfaji szemléletben az elbeszélő prózához köthető alakzatok líraformákban való közlése nem független a saját hely keresésének, a saját nemzedéki szerep kialakításának szándékától, s az irodalmi hagyomány kritikájától. A dolgozat a rendszerváltó generáció nagy költőjének, Kemény Istvánnak a hatását méri le Fehér Renátó és kisebb mértékben Tinkó Máté költészetén mint a generációs problematika lírai megjelenítésének átörökítőjét. Emellett a költők releváns műveinek összehasonlító elemzésével kísérli meg feltárni, hogy a három verskorpusz milyen sajátosságokkal, egymáshoz képesti hasonlóságokkal és eltérésekkel rendelkezik a poétikai eljárásmódokat illetően.
NARRATIVES OF GENERATION IN THE POETRY OF RENÁTÓ FEHÉR, TIBOR JUHÁSZ AND MÁTÉ TINKÓ
The topic of generation plays a significant role in the poetics of the three poets who are closely related to the journal called Apokrif. They reflect upon their own generation and upon the literal and historical heritage of the older generations. The stories about family and which are derived from the collective memory of the society are not presented here as whole, standalone constructions, but only in fragments. They use the narrative perspective not in fictional prose, rather in poems. This phenomena is intertwined with their intentions to find their own place in literal tradition and being critical about the tradition. The study tries to examine how the poetry of István Kemény – one of the best poets from the generation who changed the system – effected the poetry of Renátó Fehér and in lesser extent of Máté Tinkó. Poetry of István Kemény is entitled with the problematics of generation, which inspired this new generation of poets to write their own poems with similar interest. With the comparative analysis of the relevant poems of the three poets, the study examines what are the specifities, the differences and the similarities among their peotic constructions.
Keywords: narratives of generation, family story, Apokrif, change of system, collective memory
Kikerültem a világ közepéről, aki keveset forog, elszédül, ma nincs a céltáblámnak tíz pontos része, a dartsokat beleszórtam a szembeszélbe. Hiányzott eddig a jótanács, hogy nem mindegy, forgás vagy forgatás. Én parittya voltam és nem kődarab, nem láttam, ahogy a test földagad, én nem láttam semmit sem elég közelről, úgy jártam, mint a hülye kis közrendőr, aki az útszélen a kocsiknak integet, és akkor megy arra az angol nagykövet, mint óvodás, akit elküldenek a sarokba, aztán az udvaron rápisil a hangyabolyra, mint aki felébred, elalszik, aztán felébred újra, és a megrettent betörő késsel szíven szúrja. Én mindig mindent messziről láttam, így maradhattam makulátlan. Közelről másként néznék a dolgokra, ha engedne lépni a gyárudvar betonja. Cipőtalpam ma nyálas radírhegy, nem fog, de tart, mint ragadós kandírmeggy.
Robespierre
(megjelent az Apokrif 2015/4 számában)
Mit meg nem adnék, ha én lehetnék ma Robespierre, egyik kezemben lángoló pallos, a másikban az igazság könyve kitörölhetetlen tintával és kitéphetetlen lapokkal, varázsigékkel, pénz és hatalom nélkül, puritán nőtlenségben egy férges ágyon, poloskák közötti hajnalokon és gyalulatlan széken, üres zsebekkel, katatón fejmozdulatokkal az ablak előtt elhaladó urak felé, csiholni a szikrát, és belobbantani Danton minden kincsét, ó, lenne abban valami nemes, ha én ma Robespierre lehetnék, csak egyetlen megvesztegethetetlen telefonhívásig.
Deres Kornélia, Fenyvesi Orsolya, Izsó Zita és Nagy Kata költők: régóta ismerik és szeretik egymást írásait.
Évente néhány alkalommal összeülnek, hogy felolvassák legújabb verseiket. A Szelíd vadak egyfajta baráti jammelés, költői örömzene, ahol a szövegek sorrendje nincs előre meghatározva, a versek spontán módon rezonálnak és lépnek kapcsolatba egymással. Az esemény a felolvasók szándéka szerint betekintést enged alkotói folyamatokba, valamint abba is, hogy a vadság és gyengédség körforgása versszervező erőként hogyan jelenik meg szövegeikben.
Helyszín: Kelet Stúdió. (A Stúdió a kávézó bejáratától balra, az udvarról nyílik.)
A helyszínen kedvezményes áron megvásárolhatóak lesznek a következő kötetek:
Deres Kornélia: Bábhasadás, 1000 Ft (1499 Ft helyett)
Fenyvesi Orsolya: A látvány/Kommentárok meg nem írt versekhez, 1500 Ft (1999 Ft helyett)
Izsó Zita: Éjszakai földet érés, 1000 Ft (1495 Ft helyett)
Deres Kornélia (1987) költő, színháztörténész, az ELTE oktatója. A SzínText könyvsorozat szerkesztője, a JAK Líraműhely vezetője. Legutóbbi kötetei: Képkalapács (monográfia, JAK-Prae, 2016), Bábhasadás (versek, Jelenkor, 2017), Emma és Elefánt (mese, Babilon, 2018).
Fenyvesi Orsolya (1986) költő, műfordító, szerkesztő. Kötetei: Tükrök állatai (JAK-Prae, 2013), Ostrom (Kalligram, 2015), A látvány/Kommentárok meg nem írt versekhez (Scolar Kiadó, 2018). Legutóbbi fordítás: Anne Carson: Vörös önéletrajza (Magvető, 2017).
Izsó Zita (1986) költő, műfordító, drámaíró, a FISZ-Kalligram Horizontok Világirodalmi Sorozat és az Üveghegy gyerekirodalmi oldal (www.uveghegy.com) egyik szerkesztője. Legutóbbi kötetei: Pesti nő (Athenaeum, 2017), Éjszakai földet érés (Scolar Kiadó, 2018.)
Nagy Kata (1986) költő, tanár, a József Attila Kör elnöke. Első kötete Inkognitóablak címmel jelent meg 2016-ban, amelyet abban az évben a Horváth Péter Ösztöndíj hármas fináléjába választottak.
Egy hatalmas erdőben ébredsz. Sötét van és hideg, s a fák, mintha az égig érnének. Odabent csend van, se állat, se szél nem neszez. Mintha egy hullaházban tértél volna magadhoz. – Szalay Álmos írja az Apokrif blogját.
Szalay Álmos
Szalay Álmos sorozatának előző részei itt olvashatók:
Egy hatalmas erdőben ébredsz. Sötét van és hideg, s a fák, mintha az égig érnének. Odabent csend van, se állat, se szél nem neszez. Mintha egy hullaházban tértél volna magadhoz. Este még a városlakók rutinszerű, egyszerű életét élted, s most végigfut rajtad a bizsergés: végre történt veled valami, egy kaland kapujában állsz! Izgatott örömödnek azonban hamar vége szakad, mikor suttogásra leszel figyelmes. A vaksötétbe bújó sűrűből szivárog elő, s a nevedet mondja. Ebben a pillanatban ráeszmélsz: nem csak kalandba, de egyúttal életveszélybe is keveredtél. Mit teszel? Futásnak eredsz észak felé? Lapozz a 17-re. Kelet felé iramodsz? Lapozz a 30-ra. Vagy nem hátrálsz meg, és maradsz, szembenézve a legrosszabbal is, elindulva a hang irányába – ez esetben lapozz a 41-re.
2.
Mély álom kerített hatalmába, ki tudja hány órát aludhattál, mikor magadhoz térsz. Úgy sejted, egy egész napot átszunyókálhattál, mert még mindig és újra sötét van. Az ágyad mellett egy Dey-beli asszony kötöget. Kedvesen mosolyogva konstatálja, hogy felébredtél. Megmondod neki, hogy nincs vesztegetni való időd, és szeretnél beszélni népe varázslójával. Lapozz a 43-ra.
3.
Eleged lett a nyomozó mélyenszántó, depresszív tirádáiból. Még mindig itt vagy ezen a sötét és kietlen vidéken, s mielőbb haza akarsz végre jutni. Úgy érzed, ez a hely különféle személyiségeket erőltet rád, s már abban sem lehetsz biztos, hogy ki is vagy valójában? Egy ideig még hallgatod a férfit, épp csak amíg megiszod a kávéd, s akkor végül úgy döntesz, elköszönsz tőle. Ő nem indul utánad, te pedig nem kéred meg, hogy vezessen ki innen. Úgy emlékeztél, hogy a sötét zugból egy kis folyosó nyílik, ami kivezet a szintén sötét előtérre. Talán eltévesztetted a helyes utat, mert a folyosó, amin most állsz sokkal hosszabb, mint maga a ház. A ház nőtt meg, vagy már rég a föld mélyén jársz? A folyosó egy különös előszobába visz. Innen két ajtó nyílik. A baloldali fekete színű, a sötétben alig tudod kivenni. A jobboldali hófehér. Ha a baloldalit választod, lapozz a 24-re, ha a jobboldalit, lapozz a 45-re.
4.
A Fák Kórusa lassan körbeölel, velőt rázó sikolyaik újra elhalkulnak, s újra csak arra kérnek szelíden, maradj és ne menj soha többé sehová. Egy ideig még te is rémülten kiáltasz segítségért, de lassan rájössz, hogy felesleges, hisz nincs itt senki, aki megmenthetne téged. A hangok hipnotikus ereje lenyűgöz, s egyre inkább úgy érzed, miért ne? Hagyod, hogy körbeöleljenek. Észre sem veszed, s mire felocsúdnál, már derékig a földbe húztak a gyökerek és indák. Kalandod itt véget ér. Mire felkel a nap – ha egyáltalán felkel ezen az elátkozott helyen – már fa vagy éppen úgy, mint a többiek…
5.
A furcsa kis alak elmondja neked, hogy nem is olyan messzire a Shandai dombokon húzódik városkájuk, Dey. Az irányt is megmutatja, merre tarts. Míg ő folytatja útját a rengetegbe, te elindulsz Dey füstölgő kéményei felé. Lapozz a 9-re.
6.
Utad egyre feljebb és feljebb vezet, míg végül egy domb tetején kötsz ki. A távolban sötét, elhagyatott házat pillantasz meg. Szerencsére nem vesztetted el a józan eszedet, ezt abból is tudhatod, hogy felmerült benned a kérdés: hogy is vehetted észre a sötét házat egy sötét erdőben? Hosszan nézed, mert nem érted még most sem… Aztán hirtelen bevillan a megoldás: a házat körös-körül különös izzás veszi körül. Az a képzeted támad, hogy a hely tűzforró lehet. Mivel sok választásod nincs, és az erdőből minden áron ki akarsz jutni, elindulsz a ház felé. Lapozz a 31-re.
7.
Az elmúlt idő, amit ebben a különös és sötét világban töltöttél, megtanított arra, hogy esélytelen minden próbálkozás, amivel megpróbálod elkerülni a veszélyt. Ha úgy rendeltetett, hogy itt halj meg, legyen. Előlépsz az árnyékból és a nappali terembe vezető lépcső aljára állsz, hogy jól látható legyél. Fentről vastag, vörös köntösben lépked le valaki… Lapozz a 18-ra.
8.
Te voltál mindig az kisgyerek, aki sosem félt a sötétben, sőt: biztonságban érezted magad a puha feketeségben. Magabiztosan, bár tapogatózva közlekedsz most is. Mígnem a kezed egy emberi hátat érint. Megijedsz, mert a tulajdonosa hátraperdül, ám mivel ő sem sötétlátó, csak visszafojtott légzését hallod. Egy nő az. Ki az?! Haló! A saját kertemből tűntem el! Egy másik hang nem messze onnan rákontráz: Én a konyhánkból! A barátnőm éppen palacsintát sütött… Egy másik, egy harmadik hang is belekezd: Én egy buszon ültem! Azt hiszem a többi utas is itt van valahol. Egy pillanatig biztos vagy benne, hogy ez itt a pokol. Lennie kell kiútnak! – mondod a csapatnak. Ki tudja, hányan vannak. Egyre többen és többen kiáltják bele a sötétségbe a történetüket. Mikor odakiáltasz mindenkinek, hogy tartsanak veled, de biztosan megtalálod a kiutat, sírás és zokogás, és eszelős röhögés rá a válasz: Már nem tudunk veled tartani! Mi már gyökeret hajtottunk a földbe! Akkor eszmélsz rá, hogy ha sokáig időzöl itt, te is fává fogsz változni. Elindulsz arra, amerről jöttél. Lapozz a 13-ra.
9.
Néhány száz méterre egy domboldalt beterítő település húzódik. Lécekre feszített állati bőrből készült kerítés veszi körül, s egy tábla hirdeti a település nevét: DEY. Ha úgy döntesz, titokban törsz be Dey városába, lapozz a 25-re. Ha inkább megpróbálsz a kerítésen kívül szóba elegyedni a bentiekkel, és bebocsátást kérni, lapozz a 36-ra.
10.
Dey városa ma este ünnepelnek valamit, dajdajoznak, részegen zenélnek, énekelnek. Elég, hogy gondosan figyelsz rá, hogy mindig árnyékban és sötétben maradj, észre sem vesznek. Lábbelit, köpenyt, sálat és egy nagyméretű bőrtarisznyát is magadhoz veszel. Élelmiszert és fegyvereket rejtesz a táskádba, amik mindenfelé szanaszét hevernek. Úgy döntesz, inkább egymagad találsz ki az erdőből, és ezzel elhagyod Dey városát. Visszaindulsz az erdőbe és úgy döntesz, majd reggel folytatod utadat. Lapozz a 27-re.
11.
Az utolsó pillanatban sikerül elillannod a Fák Kórusa hipnotikus szorításából, és rohanni kezdesz. Negyedóra is eltelik, mikor úgy érzed, megállhatsz pihenni, de nem akarod vesztegetni az időd, hamar összekapod minden erőd, és tovább indulsz. Ha észak felé veszed az irányt, ahol valami fényt látsz pislákolni, lapozz a 49-re. Ha úgy döntesz, hogy az erdő legsötétebb része felé nagyobb biztonságban leszel, és arra indulsz inkább, lapozz a 8-ra.
12.
Követed a férfit egy sötét étkezőbe. Amint beléptek valahonnan vörös, lágy fény önti el a helyiséget. Miután hellyel kínál, és te leülsz, komótosan, ráérősen kávét főz. A kávé erős és finom. Leül veled szembe, és éles, fürkésző tekintete a szemedbe hatol. Ki maga? Nem tudod megmondani pontosan, a nevedet elfelejtetted, csak egy biztos: odaátról jöttél, és az erdőben ébredtél fel. Akkor meg kellett volna halnia. Már régen ott üvöltene a többiekkel földbe gyökerezett lábakkal. Maga valamiért más. De miben? Nem érted, miről beszél. Láttam, ahogy a képeket nézte a falon. Ismeri azokat az embereket? Nemmel válaszolsz, de neki nem tudsz hazudni. Belelát a fejedbe – elég egyetlen arcrezdülés, és kitalálja, mi jár benned legmélyen. Tudja, harminc éven át dolgoztam nyomozóként. Nem tud átverni. Maga pontosan tudja, kik azok az emberek. Perceken át farkasszemet néztek egymással. Hirtelen te is rájössz, hogy honnan ismered ezeket az embereket. A nyomozó szája elválik egymástól és elkerekedik a szeme. Maga a hiányzó láncszem. Maga az!… Lapozz a 23-ra.
13.
Mintha próbára tett volna az erdő, s mintha kiálltad volna a próbát, meghallod az első madárcsicsergést, állatok neszezését. Lassan a fények is derengeni kezdenek az erdő távoli szegletében, és szellők kergetőznek a fák között. Elindulsz a hajnal felé? Lapozz a 38-ra. Ha úgy döntesz, lepihensz egy kicsit a nagy ijedtségre, úgysem történhet már nagy baj, lapozz a 27-re.
14.
A helyi őslakónak tűnő kisember szomorúan önti ki neked a szívét: az elcsatangolt őrszem egyben a legjobb barátja is volt, s bár senki nem meri kimondani, mindenki tudja: valami elrabolta őt. Valami, ami az erdőből jött elő. Úgy döntesz, bár nagyon félsz, segítesz ennek a fura kis szerzetnek megtalálni a barátját. Már mélyen bent jártok az erdőben, mikor előtted járva hirtelen megtorpan. Szólongatod, mi történt, meglátott-e valamit… De a kis ember, mint egy felhúzott játék, megfordul, lassan, nagyon lassan. Ahogy az arcát elönti a lámpás fénye, úgy látod meg vigyorba húzódott száját, és a szájában sorakozó tűéles fogakat. Maradj itt… – suttogja neked a rémisztő állj, aztán elindul feléd. Mit teszel? Ha sarkon fordulsz és rohansz, amerre látsz, lapozz a 30-ra, ha felveszed vele a kesztyűt, lapozz a 42-re.
15.
Nyugat felé indultál, mert arra valahogy nem terjed tovább a köd. Hamarosan egy nyilvánvalóan emberlakta település fényei, füstjei és illatai csapnak meg. Most érzed csak, mennyire éhes vagy és mennyire kell valaki, akitől megtudhatnád, mibe is keveredtél. Elindulsz a település felé? Lapozz a 9-re. Ha úgy döntesz, kikerülöd, és inkább az erdőben maradsz, lapozz a 20-ra.
16
Úgy látod, továbbra sincs okod rá, hogy bárkiben megbízz ezen a rettentő helyen, ezért ráförmedsz a férfire, hogy azonnal mondja meg neked, mi ez a hely és hogy jutsz ki innét. A férfi belenyúl a köntöse zsebébe, és kiveszi belőle a fegyverét. Rád szegezi. Majd akkor mondok, amikor akarok, és azt, amit akarok. Tudomásul vette? Azzal, hogy nyomatékot adjon a szavainak, belelő a lábadba. A hirtelen fájdalomtól, mely elönti térded, összecsuklasz és vonyítva kiáltasz segítségért. A férfi elindul szűk folyosón egy eldugott, sötét zug felé. Kelljen fel a földről! Csak istenverte varázslat volt. Még hallod, amikor azt dünnyögi magában: Ahogy minden csak istenverte varázslat itt… És valóban, a fájdalom már a múlté, ismét a lábadon állsz. Bár a lövés megtette a hatását, kellőképpen megijedtél. Elindulsz a férfi után a sötétbe. Lapozz a 12-re.
17.
Észak felé rohansz – most ébredtél, tele vagy energiával, bár a hideg egyre jobban megvisel. Egy pizsamát viselsz, lábadon a vastag zokni, amit a decemberi hidegre való tekintettel húztál a lábadra este. Amint eszedbe jut a zoknid, máris belenyilallnak a talpadba az erdő alján heverő gallyak, tüskék és mindenféle kellemetlen giz-gaz apró tüskéi. Érzed, hogy nem fogsz tudni tovább menni így sokáig. Akármiért és akárhova is keveredtél, szükséged lesz két jó lábbelire. Ebben a pillanatban apró, pislákoló fényt pillantsz meg a nem is olyan messzi távolban. A fény a derekad magasságában himbálózik. Mit teszel? Elbújsz egy fa mögé, és kivárod, amíg a fényt elnyeli az erdő sötétje? Lapozz a 21-re. Nem ijedsz meg a fénytől és elindulsz felé. Lapozz a 49-re.
18.
Maga meg ki a búbánat? – teszi fel a kérdést, s ahogy a kandalló fénye megvilágítja az arcát, már látod, hogy ő is odaátról érkezett, ez egészen biztos. Éppen ezért nincs okod eltitkolni az igazat: Odaátról jöttem. Az erdőn át. A férfi az ötvenes éveit tapossa, de még egész jól tartja magát. Most látod csak meg, hogy egy pisztolyt fogott a kezében, amit most leenged és a köntöse zsebébe mélyeszti. Maga az első az ég tudja mennyi idő után. Azzal elindul a ház egy eldugott pontjára, és magával hív, hogy igyál vele egy kávét. Ha úgy döntesz, iszol vele egy kávét, lapozz a 12-re. Ha élesebb hangnemre váltasz, és az odaátra vezető útra vonatkozó információkat követelsz tőle, lapozz a 16-ra.
19.
Ez már a sokadik kávé, amit a nyomozóval megisztok, de valóban nagyon finom íze van. Bárcsak sose érne véget ez a pillanat. Az idő kifeszített vitorlavászon. Lapozz a 29-re.
20.
Őrült, aki ebben az erdőben akar maradni ahelyett, hogy megpróbálna mielőbb kijutni a karmaiból. Tudod jól, és mégis elragad a reménytelenség. Úgy látod, elértél a jövőd végére – innen már nincs hova menned. Ki tudja, mikor és miért kerültél az erdőbe, ki tudja ki és miért választott éppen téged… Míg fekhelyet keresel magadnak, hogy kicsit lepihenj, végig gondolod, ugyan kinek hiányzol majd odaát, ki az, aki meggyászolna, miután eltűntél? Míg ezen morfondírozol, két fa között találsz egy levelekkel borított kényelmes fekhelyet. Lapozz a 27-re.
21.
A sötétben közeledik feléd a fény, de még nem vetült rád a sugara. Akárki vagy akármi is a fény gazdája, egyelőre nem látott meg téged. Úgy döntesz, megvárod egy hatalmas, vastag törzsű fa mögött, míg eltávolodik tőled. Néhány perc múlva a fény már távol jár. Mit teszel? Ha úgy döntesz, mégis követed a fény gazdáját, és megpróbálod tőle megtudni, miért vagy itt és merre van az erdőből kivezető út, lapozz a 33-ra. Ha inkább tovább mész észak felé, lapozz a 6-ra. Ha úgy döntesz, inkább kelet felé folytatod utadat, lapozz a 30-ra.
22.
A köldöködig se érő erdőlakó meglepően kedves és nyugodt. Elmondja neked, hogy nincs meglepve, már nagyon sok lélekkel találkozott odaátról itt is, és a városában is. Kérdésedre elmondja, hogy a Gilfaghar-törpék rendjének tagja, egyszerű fegyverkovács és fegyverhordozó, s most éppen az egyik elcsatangolt őrszemet keresi. Ha úgy döntesz, segítesz neki megtalálni társát, lapozz a 14-re. Ha inkább a város felől érdeklődsz, lapozz az 5-re.
23.
Jackson Crook. A név a te szádból hangzott el. Jackson Crook – ismétled, és a nyomozó úgy vizsgál, mint egy érdekes, különös állatfaj utolsó, s immár egyetlen képviselőjét. De hát magát kivégezték… Megszámlálhatatlan gyerek… Visszajönnek az emlékeid, és lassan bólogatsz. Igen, valóban ez volt az utolsó hír, ami megjelent veled kapcsolatban, de a kivégzést nem tudták végrehajtani, mert egy óvatlan pillanatban sikerült megszöknöd, s azóta sem találtak a nyomodra. Hova ment? Valahol New Hampshire környékén, Concordville partján szálltál hajóra egy ködös hajnalon, emlékszel vissza lassan, Európa felé tartottál. A nyomozó belekortyol a kávéjába, és zavaros tekintettel bámul rád. Talán nem is te vagy az, nem te vagy Crook. Ez a rohadt hely mindenkinek megzavarja a fejét. Összerázza ami benne van, aztán csak egy moslékot hagy maga után. Én például legalább egy évig hittem, hogy Oszvald Péter vagyok, az Úszó-kísérlet építésze. Mióta elment a Királynő, már csak a végvárakat őrizzük, de minden egyre sötétebb és ijesztőbb. A királynő neve hallatán újabb izom rándul meg az arcodon. A nyomozó észreveszi: Szóval őt is ismered? Ki a fene lehetsz te? Ki vagy te, barátom?… – dünnyög magában. Aztán kifakad: Ezen a rothadt mindent elfelejt az ember! Ha úgy döntesz, maradsz és beszélgetsz vele tovább, lapozz a 29-re. Ha inkább faképnél hagyod, lapozz a 3-ra. Ha megjött a kedved egy újabb adag kávéhoz, lapozz a 19-re.
24.
A fekete ajtót választod. A zár könnyen nyílik, és pillanatokon belül ott találod magad az erdőben. Hátraperdülsz, hogy visszamenj a házba, de az ajtó bevágódik mögötted és elnyeli az éjsötét. Visszafordulsz. Most újra ott állsz szemben az erdővel, ahol már annyi ember tűnt el. Az álom, mint egy roham, úgy szakad rád. Szinte összeesve dőlsz a földre. Lapozz az 1-re.
25.
Végre magad mögött hagytad az erdő sűrűjét, s most ott állsz Dey kapuja előtt. Nem csak a bent ünneplőkben, senkiben sem tudsz megbízni, s úgy érzed, komoly esély van rá, hogy simán elvágnák a torkodat, ha észrevesznek. Bölcsen és elővigyázatosan döntesz: megkeresed a bőr-kapu lesebezhetőbb oldalát, és titokban jutsz be a városba. Nem messze a piac felé vezető út melletti bástyától egy darabon felfeslett a bőr, s ellenőrizetlenül is hagyták ezt a részt: itt van hát az alkalom! Egy-két ügyes és halk mozdulat, s máris győztél! Miután bejutottál Dey városába, több döntést is hozhatsz: megpróbálsz beszélni valakivel, aki megértőnek és szelídnek mutatkozik. A városka legszélén kiszemelsz egy kis házikót, amiben valaki csiricsáré öltözékben varázslatokat végez; talán ő a te embered – ebben az esetben lapozz a 43-ra. Amennyiben úgy döntesz, az arra járó első ott dolgozót megölöd, lapozz a 48-ra. Ha csak némán és észrevétlenül lopsz néhány értéktárgyat, lapozz a 10-re
26.
Szinte elszédülsz, oly erősen vág fejbe a világos. A fény először éles tüskékkel borítja el a szemed, és hosszú percek telnek el, mire ki tudod nyitni, és képes vagy szétnézni. A nyomozó elindul le a domboldalon, int a karjával, hogy tarts vele. A domb alján egy hófehér pavilon áll, a pavilont két, bonyolult díszekbe és páncélba öltözött katona őrzi, lándzsáikat keresztbe tartva a pavilon előtt. Előtte a vízen egy hófehér hajó várakozik. Lapozz a 46-ra, ha a hajó felé indulsz.
27.
Azt hiszed, már túl vagy a nehezén. De tévedtél. Ledőlsz aludni, s míg csontig hatoló hideg száll rád, s a tudatod utolsó szikrái is kihunynak a szemerkélő hóesésben, lassan megfagysz az erdő közepén…
28.
Igennel válaszolsz. A nyomozó arcra mosolyra derül. Erre vártam, pajtás – mondja, – most már biztos, hogy te vagy az. A hiányzó láncszem. Felpattan a helyéről, lehajtja a kávéját, és karon fog. Elindultok egy sötét folyosón. Sietnünk kell, mert a folyosó, ha túl sok időt töltesz benne, végtelenné változik, sosem keveredsz ki belőle. Hamarosan meglátjátok a folyosó végén az ajtót, ami mögött szikrázik a fény. Hamarosan indul a hajó, a Királynő elhagyja ezt a világot a legjobb embereivel. De hova tartunk? – kérdezed, miközben szinte már rohantok a kijárat felé. A nyomozó megtorpan, mélyen a szemedbe néz: hogy építsünk egy új világot. Azzal odarohantok az ajtóhoz, és kinyitjátok. Lapozz a 26-ra.
29.
Mintha most először megállt volna az idő, mióta ezen a rettenetes helyen vesztegelsz. A kávé is ízlik, bár se tej, se cukor nincs hozzá. Csoda, hogy egyáltalán kávéval meg tud kínálni a nyomozó. Mikor megkaptam ezt a rohadt, mocsok ügyet, azt hittem, egy pár napos menet egy kismarék pénzért. Aztán ráment az életem, ráment. Mindenem. Nem tudtam szabadulni tőle. Mi lett a repülőgéppel? Kik ültek rajta pontosan? Ki volt Oszvald Péter, ki volt Jávor Adrienn? Hova lett Adrienn? Hova a transzvesztita prostituált? Hova lett Oszvald Anna? Ő is a gépen volt? Neki semmi nyoma. Persze a többieknek se. A legnagyobb rejtély Adrienn. A legkisebb Orsolya. Ő volt a megbízóm. Pár héttel később meg is halt. Elárulod, hogy valamiképpen ismerősök voltak számodra a falon lógó arcok, csak mégsem emlékszel rájuk, hogy pontosan hol és mikor találkoztál velük. Akárki is vagy, te vagy az, akit nem találtam, és aki nélkül az egésznek semmi értelme. Haza akarsz jutni, mondod a nyomozónak, mire ő sandán néz rád. Hisz maga a végtelenben? A világ végében. Nem arra gondolok, amikor felrobban meg… effélék.. Hanem a széle. A világ széle, amin túl már csak a hullámzó ködpára húzódik és fehér csend. Hisz benne? Ha igennel válaszolsz, lapozz a 28-ra, ha nemmel, lapozz a 40-re.
30.
Kelet felé fordulsz és szeded a lábad, ahogy csak bírod. Átlátszó karok suhannak a levegőben, amik mintha vakon keresnének valamit… vagy valakit. Talán pont téged. Ahogy egyre sűrűbbé válnak, lassan megérted, hogy ködből, párából vannak, s dermesztően hidegek. Sejted, hogy a világ, amelyben tartózkodsz nem az, amiben eddig éltél, s ösztönösen megérzed, hogy ez az erdő él, és tele van olyan teremtményekkel, melyekkel szerencsére még sosem találkoztál, s a nevüket sem tudod. A köd lassan mindent bekerít. Nyugat felé találsz belőle kiutat. Lapozz a 15-re.
31.
Zavarodott vagy és egyre jobban félsz. A távolban megpillantott ház sem kevésbé ijesztő, mint ez a nyugtalanító erdő, de mégiscsak egy halvány remény szikrája. Úgy saccolod, talán fél-egy óra sétára lehet tőled. Abban is biztos vagy, hogy ott találod meg a kulcsot ittlétedhez. Mit keresel itt? – A válasz a házban lesz. Ha biztos vagy ebben, lapozz a 47-re. Ha nem, lapozz a 39-re.
32.
Elbújsz a fény elől. Míg várod a ház lakóját, egy újabb portrét veszel észre a szemed sarkából. Egy nemes arcélű, őszes férfi az. Mintha túlságosan is ismerős volna neked. Oszvald Péter. Építész. Az Úszó-kísérlet ún. zárvány-házának tervezője. A behavazott osztrák hegyekben veszett nyoma. Döbbenten állsz a kép előtt, mikor elemlámpa fénye vetül rád. A ház ura áll előtted. Lapozz a 18-ra.
33.
Meglepően kellemes benyomást tesz rád az erdei népek e képviselője, s sietve megnyugtatod, hogy semmi rosszat nem forgatsz a fejedben, nincs is nálad fegyver, ellenben eltévedtél és hamarosan megfagysz, ha nem jutsz meleg ruhához, cipőhöz, miután a gaz össze-vissza szurkálta már a talpad. A kis ember nyugati irányba mutat: ő arról jött, ott húzódik Dey, a városkája. Sosem hallottál Deyről, ő viszont sosem hallott még rólad, így kvittek vagytok. Elindulsz a városba? Lapozz a 9-re, ha inkább az erdőben maradsz, lapozz a 30-ra.
34.
Az erdei emberek magukkal visznek a söntésbe, és olyan vacsorában lesz részed, mint még soha életedben. Úgy látszik, ezek a népek remek vadászok, mert a legkülönfélébb szárnyasok, nyulak, őzek húsai sorakoznak az asztalokon, és te azt eszel meg ebből, amit csak szeretnél. Soha nem ízlelt kézműves söreikből bármennyit meg tudnál inni. Egy bő óra mértéktelen falatozás után, mielőtt még rád támadna a hányinger, elnyom az álom. Lapozz a 2-re.
35.
Visszarohansz a folyosón, futsz, ahogy csak a lábad bírja. Órák telnek el, és még mindig nem látod sem az egyik, sem a másik végét. Nem tudhattad, hogy ez a Végtelen Korridor, ami már sosem ereszt. Bár te másképp, mint az erdőben veszteglők, de épp úgy eltűnsz erről a világról: köd előtted, köd utánad…
36
Dey kapuja előtt állva több megoldás is átvillan benned, végül úgy döntesz, ha egyenes vagy, abból kevesebb baj származhat, mintha illetéktelenül behatolsz. A kerítés résein át megpillantsz egy gyanútlan erdőlakót, amint egy jókora tálcán habzó söröket visz be egy távolabbi italmérés kapuján. Nem kell sokat hegyezned a füled, hogy felismerd egy hétköznapi kocsma hangjait. Mielőtt belépne a házba, odakiáltasz neki. Ijedtében majd kiejti kezéből a tálcát. Elmondod neki, hogy odaátról jöttél, és fogalmad sincs, hol vagy, merre jársz. Szeretnél kijutni az erdőből, és szükséged volna ruhára, cipőre és némi táplálékra. Az emberke eltűnik az ajtó mögött a tálca sörrel, majd kisvártatva megjelenik oldalán egy nagydarab, díszes ruhába öltözött társával. Újabb kérdések várnak rád, de nemsokára, csak miután igazán átfagytál, beeresztenek maguk közé. Meghallgatják a történeted, az erdei emberek (vagy kocsmájuk) vezetőjé felajánlja, hogy elvisz a varázslójukhoz. Úgy döntesz vele tartasz? Lapozz a 43-ra. Ha inkább enni kérsz és egy fekhelyet, ahol álomra hajthatod a fejed, lapozz a 34-re. Ha inkább megtámadod az erdőlakókat, majd körbenézel, mit tudnál magaddal vinni, lapozz az 50-re.
37.
Félsz, és bizalmatlan vagy, nem tudod, merre mehetnél. Más lehetőséged nincs, mint visszamenni az erdőbe, s elindulni abba az irányba, ahol felébredtél. De az merre is lehet?… Az erdő mintha hívogatna, úgy könyörög neked, hogy menj egyre beljebb. Az ágak lassan elhajolnak előled, s mintha egy ösvényen vezetne vissza. Mintha a bölcsőd felé igyekeznél. Mígnem megpillantod a helyet, ahonnan indultál! Mivel látod, merről jöttél, és honnan hova tértél vissza, köszönhetően az erdőnek, ennek a keserű és rosszindulatú élőlénynek, azt is tudod, melyik az ellentétes irány. Már a sötét sem zavar igazán, pontosan annyit látsz, amennyit látnod kell. Ahogy egyre tovább és tovább mész, lassan fehér deret pillantasz meg a növényeken, a fák kérgén és levelein. Egyszer csak kitárulnak előtted Shandai dombjai. E név szerénykedés csupán – ilyen magas hegyeket eddig csak könyvek lapjain és filmeken láttál. Olyan útra tértél, ami a behavazott, jégbe fagyott világba vezet. Te úgy döntesz, mégis tovább mész. A hideg elbódít, lassan már nem is érzed, mennyire fázol. Mielőtt feljönne a nap, már egész magasan jársz, az erdő, ami korábban olyan lehetetlenül nagynak tűnt, fentről egy sötét folt csupán. A csontig hatoló hideg lassan elaltat, s utad is végleg véget ér…
38.
Ha valamiből ezen az átkozott helyen igazán kevés van, az a fény. Márpedig te most megláttad a horizonton tündökölni, és úgy döntesz, bármi is van arrafelé, jobb lehet, mint ez a hely, ahol most vesztegelsz. Amint közeledsz a hajnali fény felé, egyre nagyobb és egyre melegebb fény önti el a tájat. Felkaptatsz egy dombra, majd le a völgybe, aztán még egy dombra, és… eléd tárul a legkékebb, legtisztább víztükör, amit valaha láttál. A domb alján egy hófehér pavilon áll, amit két, bonyolult díszekbe és páncélba öltözött katona őrzi, lándzsáikat keresztbe tartva a pavilon előtt. Előtte a vízen egy hófehér hajó várakozik. Úgy döntesz, elindulsz felé, és felkéredzkedsz rá. Lapozz a 46-ra.
39.
Fogalmad sincs, merre tovább. Leülsz egy kicsit, hogy végiggondold, mitévő legyél. Ha visszamész az erdőbe, lapozz a 37-re. Ha inkább elindulnál dél felé, lapozz a 44-re.
40.
Nemmel válaszoltál a nyomozónak. Ő leveszi rólad a tekintetét, nem tűnik sem dühösnek, sem csalódottnak. Egyszerűen csak nem érdekled többé. Miután kikortyolta csészényi kávéját, csak ennyit dörmög az orra alá: Menj, amerre látsz. Neked persze több se kell. Elindulsz ebből a bizarr módon izzó konyhából, és visszajutsz a folyosóra, ahol az imént jártál. Lapozz a 35-re.
41.
Szelíd, gyengéd suttogásokra lettél figyelmes imént, úgy döntesz, elindulsz arra, ahonnan hallod őket. A hangok olykor halkulnak, olykor erősödnek, és gyakran irányt váltanak. Ölelj át… Itt vagyunk mind… Már várt rád… Ne menj… Ne menj! Maradj… maradj… És ehhez hasonlókat súgnak a füledbe egyre többen és többen, s persze a nevedet. Honnan tudják vajon a nevedet? Talán a fák suttognak körülötted? Annyira elfoglal ez az élmény, hogy észre sem veszed, mennyire fázol, és hogy az erdő alján lévő giz-gaz összevissza szurkálta már a lábad. Mivel más társaságod nincs itt, úgy gondolod, mit sem veszítesz azzal, ha kérdéseket teszel fel: Mi ez az erdő? Hogy jutok ki innen? Hol vagyok?! A hangok hirtelen megváltoznak – szokatlan élt kapnak, és dühösek lesznek. Halkan morognak, ki sem tudod venni a szavukat. Aztán egyik pillanatról a másikra, mint egy hajókürt: Ne menj el! Itt maradsz!!! Egyszerre indák tekerednek rád, feléd hajolnak a fák, hangtalan szél söpör végig az ágak között. Ha futásnak eredsz, lapozz a 11-re. Ha segítségért kiáltasz, lapozz a 4-re.
42.
A sötétben éppen van egy kevés holdfény. Meglátsz egy megfelelő nagyságú és vastagságú ágat. Felkapod és teljes erődből tarkón vágod a jámbor kis erdei embert. Nyomban eldől, a lámpása elgurul, s még az eszméletlenség határán nyöszörög neked valamit. Szétvered a fejét, és megkaparintod a lámpást, amibe némi erőfeszítés után sikerül fényt csiholnod. A távolban fényeket pillantasz meg. Talán egy városkáé lenne? Lapozz a 9-re.
43.
Szerencsétlen nyomorult… – sóhajt fel Dey varázslója, mikor elmeséled neki rövid történeted. Elmondja, hogy kezdetben csak néhányan tévedtek át odaátról, mostanában azonban egész tömegek érkeznek meg az erdőbe, és soha, egyetlen egy sem szabadul. Az erdő egy temető. Aki odaátról jön, gyökeret ver, és reggelre fává változik. Aki emerről lép be, szörnyeteggé. Elmeséli neked, hogy múlt éjjel két őrszemnek éppen ez volt a büntetése: elaludtak, így aztán az erdőbe száműzték őket. Szeretnél visszakerülni oda, ahonnan jöttél, mondod. A varázsló elmondja, nem sok reményt fűz a kalandodhoz, mert még nem látott élő lelket, aki túlélte volna az erdőt. Magadra mutatsz: itt az első. A mágus végül kivezet a házából, és megmutat neked a távolban egy dombot, amit eddig nem vettél észre a sötétben. Arra kell menned. Ott áll egy sötét ház. Az az utolsó emberé volt, aki túlélte az erdőt. Soha nem mert visszatérni oda, így aztán itt maradt. Azt állította magáról, hogy nyomozó, bármit is jelentsen ez, és a Királynő szolgálatában áll. Nem volt már fiatal, mikor ide került. Csak ritkán jött ki onnan. Talán már nem is él, olyan régen láttuk… Megköszönöd a mágus segítségét, aki búcsúzóul két jóféle kalucsnit és egy köpenyt ad neked. Elindulsz Dey városából – a sötétségből a sötétségbe. Lapozz a 6-ra.
44.
Úgy döntesz, elindulsz abba az irányba, amerre még nem próbálkoztál. Arra még a nap is kisütni látszik. De ez a nap nem az, amit jól ismersz. Ez vörösen és durván, barátságtalanul izzik. Mégis vidám dolgok várnak rád errefelé. Délnek a Danson-síkságok után, az örök tavasz világa nyílik. Ez a Cirkuszváros. Itt trónolt egykor a Királynő is, míg sokféle okból, melyeket itt és most aligha értenél meg, menekülnie kellett. Cirkuszváros még így is, hogy végső pusztulása belátható időn belül várható, nyüzsgő és vidám világ. Édes és elragadó mindenki, a gyönyörű parkokban csupa kedves dologgal foglalatoskodnak az emberek. Le se tagadhatnád, beleszeretsz ebbe a mézesmázos, békés idillbe. Maradni akarsz, maradni örökre. Kalandod Cirkuszvárosban végleg véget ér…
45.
A fehér, jobb oldali ajtót választod. Érzed, hogy ez lenne szabadulásod kulcsa, ám az ajtó nem nyílik ki. Ha visszamész tovább beszélgetni a nyomozóval, hogy rávedd, vigyen ki téged innen, lapozz a 29-re. Ha inkább visszarohansz a folyosó elejére, hogy új útvonalat találj, lapozz a 35-re.
46.
Az őrök – magad sem érted, miért – ügyet sem vetnek rád. Odalent hét ágra süt a nap, meleg van, és fűszeres illatú szellő kavarog, ami felerősödik, mikor a hajó közelébe érsz. Belépsz és megdöbbensz a látványtól: minden berendezés, minden felület hófehér. Kilépsz a hajó folyosójára, és onnan egyenesen az orr-rész felé tartasz. Két tengerészruhába öltözött fiatalember jelenik meg a hajó – eddig tökéletesen üres – belsejéből. A Királynő már várja Önt! – mondja az egyik nyájasan. Kisvártatva megérkeztek a hajó orrába. Mindent elönt a fény és a fehérség. A királynő megfordul és ha eddig lettek is volna kétségeid, mostanra eloszlottak: egy valódi uralkodóval állsz szemben. Büszke, nemes és kérlelhetetlenül nyugodt tekintettel néz rád. Tudtam, hogy valaki eljön ma éjjel az erdőből. És azt is tudtam, hogy az a valaki lesz az útitársam. Letérdelsz, majd halkan ennyit szólsz: Jackson Crook szolgálatára, fenség.A hajó elrugaszkodik a partról, s hamarosan belevesztek a fényes ködökbe. Valahol messze újabb kalandok várnak rád… Jó utat, Jackson Crook!…
47.
A ház, amelybe belépsz, a legsötétebb hely, ahol valaha életedben jártál. Nem tudod eldönteni, hogy falait tűz égette ilyen feketévé, vagy vastag festékréteg borítja? De sejted, hogy másról van szó: valamilyen sötét és rejtélyes energiáról. Odabent azonban meglepően otthonos helyet találsz. Egy meleg kandallót a nappali terem végében, körülötte a sötét homályba vesző könyvespolcokkal. A ház belsejébe vezető folyosókon arcképek sorakoznak, alattuk kis szövegek. Közelebb lépsz az egyik portréhoz, és elolvasod a rövid aláírást: Violet Obshore, az első eltűnt. Amatőr csillagász, aki először észlelte a Staterót. A mellette álló képhez lépsz. A lélegzeted is eláll a lány tekintetétől, akinek a képaláírás szerint Jávor Adrienn a neve. Az Úszó-kísérlet résztvevője, eltűnt. Mintha ez a hely az odaátról származó emlékeiddel is csinálna valamit… Égető az érzés, hogy mennyire ismerős neked itt néhány név. Adrienn neve, a Stateróé, vagy az építészé. Mintha hallottad volna már ezeket a szavakat, de honnan? Fentről hangokat hallasz. Valaki közeledik feléd. Mit teszel? Elbújsz a sötétben? Lapozz a 32-re. Vagy inkább kilépsz a fénybe és szembe nézel a léptek tulajdonosával? Ez esetben lapozz a 7-re.
48.
Titokban bejutottál Dey városába, és szinte a torkodban érzed a vérszomjat. Az erdőlakókat eddig nem volt nehéz megtámadni, és már-már ijesztő erővel tör rád az érzés, hogy újra ölj, újra érezd a szakadó hús és széttörő csont hangját. Három kistermetű erdőlakó lépked feléd, részegek, kezükben egy-egy kupa sört lötykölnek. Tökéletes alanyok. Majd negyedórán át élvezed ki, ahogy szinte darabokra téped őket. Sajnos azonban nem veszed észre, hogy mögötted egy egész kis hadsereg sorakozott fel. Most már tudják, ki az a fenevad, aki az erdőből újra és újra megtámadja kis városukat. Száz és száz tűéles karddal és baltával nézel farkasszemed. Magad elé emeled véres karjaidat, de ez már csak szánalmas próbálkozás. Mire egyet pillanthatnál, az első fejsze lesújt rád. Kalandod itt véget ért…
49.
Elindulsz a fény felé. Soha életedben nem láttál még varázslatot (vagy nem tudtál róla, hogy azt látod), és nem láttál még varázslényeket sem. Egy olyan helyen ébredtél fel, ahol azonban mindennaposak ezek a teremtmények. Ösztönösen megérzed, hogy egy erdei katona közelít feléd. Ébredéseddel nem csak ezt az ösztönt kaptad, hanem valami titkos tudást és nyelvet is, amellyel kiismered és megérteted magad ezen az elátkozott helyen. Közelebb érve a lámpás gazdájához azt látod, amire számítottál is: egy alig a derekadig érő rút, kicsi, emberszerű lény mered rád ijedten. Nyilvánvalóan azt hiszi, útonálló vagy, vagy egy ámokfutó őrült, aki az erdőben bujkál. Mit teszel? Szóba elegyedsz vele, és megpróbálod megtudni, ki ő és honnan jött? Lapozz a 22-re. Megnyugtatod, hogy nem akarsz semmi rosszat, és elmeséled, hogy eltévedtél, mutassa meg neked a kiutat? Lapozz a 33-ra! Úgy döntesz, megtámadod a kicsiny lényt és elveszed tőle a lámpását? Lapozz a 42-re.
50.
A két éjjeli őrszem helyére beállítottak két másik katonát, és halva hangos viháncolásukat nem kell sokat törnöd a fejed, hol is van Dey kapuja. Az őslakosoknak leesik az álla, mikor meglátnak. A döbbentük épp annyi időt ad neked, hogy kirántsd a hozzád közelebb álló kardját, s ugyanazzal a mozdulattal egyenesen az arcába szúrsz, amitől eszméletlenül csuklik össze. A másik előkapja a kardját, de a döbbenettől és a félelemtől csak hebegve hadonászik előtted. Mielőtt őt is megölhetnéd, berohan az erdőbe. Úgy döntesz, beszélni akarsz valakivel, információra van szükséged. A városka szélén, már-már a dombról levezető utak szélén áll egy magányos házikó, benne tűz ég, a kéménye füstölög. Ha úgy döntesz, megnézed közelebbről is, ki lakik ott és tud-e neked felvilágosítást adni. Lapozz a 43-ra. Ha inkább tovább gyilkolászol, lapozz a 48-ra.
